Tíz nap – hetven film. Az afrikai kávéültetvényektől, a teheráni undergroundon át, a mexikói Lucha Libre pankrátorok arénájáig. A Titanic Filmfesztivál lényegében abból űz sportot, hogy ne csak a filmkedvelő budapestieknek, de a torrent-bajnok filmhallgatóknak is újat mutasson. Nehéz megmondani, mi tartja egyben a nagy merítést, ezért is vannak a filmek szekciókba sorolva, mára hagyománnyá lett kategóriák mentén (Francia zátonyok, Filmdokk, Sötét oldal, Zene mindenkinek stb.).

„Sokról nem maradtál le, eddig csak önmaguktól meghatódott filmeket láttam” – talán az egyetlen közös nevezőre sikerült rátapintania annak a barátomnak, aki ezzel fogadott, mikor késve, a fesztivál ötödik napján beléptem az ajtón. Hogy miről (nem) maradtam le, arról találgatni sem illik, viszont kicsit több, mint húsz film abszolválása után nagyjából egyetértésre jutottam a második tagmondattal. Leginkább nehéz(nek szánt), borús hangulatú, magukat már-már vallásosan komolyan vevő filmeket láttam, melyeknek mindössze a fele fogott meg, éppen azért, mert szigorú, definíciószerű művészfilmek voltak, melyek után lehajtott fejjel, könnyeinket morzsolgatva szokás kijönni a moziból.

Ahogy azt a zsűrielnök, Nick James is kifejtette az origo.hu-nak adott interjújában, korunkban mindenki a narratíva mestere: százszor több narratívát olvasunk / látunk / ismerünk meg, mint az előző generációk. Ennél fogva merem állítani, hogy nemcsak Bruce Willis és Julia Roberts mindenkori hollywoodi megfelelőinek filmjeit lehet az első pillanattól „lematekozni”, de sokszor igaz ez az art house esetében is. Naponta öt film végigülése a Titanicon újból rávezetett erre, mivel még ha Dániában, Kínában vagy Franciaországban is játszódik egy adott alkotás, attól még mesélheti tökéletesen ugyanazt a történetet, amit kívülről-belülről fújunk már. Nyilván azért is fájlalom ezt ilyen erőteljesen, mert mindjárt az első film, amelyre beültem, Asszony zongora nélkül (Javier Rebollo, 2009) pontosan hozta ezt a képletet.

Rosa, a hallássérült, házasságában magányos, a nagyvilágban esetlen asszony története egy szinte unalomig ismert sztori. A középkorú, elhanyagolt, heges arcú asszony (mi más is lehetne?) kozmetikus gazdag és gyönyörű klienseknek írtja a fanszőrzetét naphosszat szótlanul, miközben azok megállás nélkül fecsegnek életük kihívásairól, bonyodalmairól, borzalmairól. Férje (a láthatóan szintén aszottlelkű taxisofőr, Francisco) sem jön haza ebédre, csak éjjel érkezik, amikor már a TV az úr; emberi érintésnek, szónak helye nincs. Erre un rá egyik este Rosa, amikor parókát húz, kirúzsozza magát, fog egy bőröndöt, és nekiindul az éjszakának, menekülést keresve. Néhány buktató után Madrid egyik fő autóbuszállomásán köt ki, a félkegyelmű lengyel zsenifiú, Rdek mellett, aki szintén olajra lépni készül, hívja a haza. A buszok csak hajnalhasadtával indulnak, és az állomáson tilos éjszakázni. A két sorstárs együtt vészeli át az éjszakát, bergmani minimalizmusú kalandokkal, melyek – még ha ügyefogyottan is, de – egyre egyértelműbben viszik a fura párt a nem ismert szabadság és a vágyott emberi barátság irányába; a happy end viszont műfaji/szerzői szabályoknak behódolva váratlanul semmivé foszlik. A meglepetést csak néhány jelenet szintjén tartalmazó történet Kaurismaki stílusában, hidegen, lassan, legtöbbször mozdulatlan képpel, ha meg éppen mozgó, akkor sokszor a történésekről lemaradó kameramozgással van tálalva. Az Asszony zongora nélkül simán és pontosan illeszkedik a világ kegyetlen közönyét látszólag elfogulatlanul bemutató filmek sorába, hideg fejjel szalad neki a nagyvárosi elidegenedés szomorú témájának, követi a kaptafa előírásait – a kérdés pusztán az, hogy kinek mutat ezzel újat?

Ugyan szintén többször megírt történetet formál újra az Így ért véget a nyaram (2010) című orosz film, mégis szerencsésebben, hiszen a cselekmény helyszínét jó érzékkel az emberi ismeret és tapasztalat egyik határvidékére teszi. Alekszej Popogrebszkij filmjének a rendező egy korai olvasmányélménye szolgál alapul, N. V. Pinyigin naplójának az a része, amely egy tragikus kimenetelű 1912-es északi-sarki expedíciót ír le. A majd száz évvel később játszódó film két hőse Oroszország legészakibb részén, a Csukotka-félszigeten (Alaszkától mindössze egy izmosabb bálnaköpésre), egy meteorológia állomáson tölti a nyarat. Szergej, a veterán technikus, és Pável, az egyetemen frissen diplomázott zöldfülű. Kettejük személyisége oly mértékben üt el egymástól, hogy talán nem túlzás, ha a történet két visszatérő, akár szimbolikusnak is tekinthető állatához mérjük őket: a fagyos vidék győzhetetlen jegesmedvéjéhez, illetve a tucatjával fogott, azaz könnyű prédának számító, arktikus pisztránghoz. Szergej irányításával Pável lényegében gyakornoki munkát végez, bár sosem derül ki, mit is keres ő ezen a vidéken; gondolhatunk arra, hogy a késő fiatalkori naiv kalandkeresés vágya irányította ide. Eleinte nem tűnik úgy, mintha ez megvalósulna, hiszen a napi unalmas méricskélő rutint mindössze az Ipod, egy Call of Duty-klón, illetve a szabadban található gyér számú tereptárgyak játszóházként való hasznosítása enyhíti. Ez a monotónia akkor törik meg, amikor Szergej távollétében Pável a rádión keresztül üzenetet kap a másik családjának tragikus kimenetelű balesetéről. A film nagyszerűségének adózva a tényleges kalandot nem árulom el, csak kérdésben utalok a következményekre: vajon van-e bátorsága egy izgága, serdülő pisztrángnak közölni a rozsdás lelkű jegesmedvével, hogy egyedül maradt a világon?

Egy másik határvidékre, a háborús kegyetlenség feneketlen szakadékába dobja nézőjét Az élet és halál városa (2009) című kínai film. Az alig negyvenéves rendező, Chuan Lu filmje olyan epikus horderejű szörnytett-tabló emberpajtásainkról, melyet sok kritikussal egyetemben magam is örök klasszikusokkal (Acéllövedék, Stanley Kubrick 1987; Das Boot, Wolfgang Petersen 1981; Apokalipszis Most! Francis Ford Coppola, 1979) rokonítok. 1937-ben, a második Kínai-Japán háború alatt a Japán Császári Hadsereg bevonult az akkor főváros, Nanjing területére, és mai becslések szerint 200 000 – 300 000 embert mészárolt le, illetve 60 000 nőt erőszakolt meg másfél hónap alatt. Ezen adatoktól leginkább a mai japán neonácik véleménye üt el – szerintük csak pár tízezer katonai kivégzésre került sor, és az egész amúgy is csak propaganda célú kitaláció, lehet hogy meg sem történt. Ismerős? Magát a történelmi eseménysort bemutatni nem tisztem, inkább csak útba igazítom az érdeklődő olvasót. A filmben akár eltúlzottnak is tűnhet a japán részről elkövetett atrocitások sora (az alig tíz éves leánygyerek kihajítása az ablakon, a tucatnyi nő halálig erőszakolása…), ám még így is kimarad sok valós esemény megemlítése, mint például az a gyilkolóverseny két japán tiszt között, amit a kurrens hadilapok napi sporteseményként adtak hírül. Ugyanakkor a film a szamurájkard mindkét végéről elmond egy-egy történetet, amiknek kiváló táptalaja a két oldal közötti status quót fenntartani próbáló Biztonsági Zóna. Az ide menekült külföldi civilek, sebesült katonák, gyerekek, öregek és asszonyok, illetve a rájuk fogukat fenő japán sereg között John Rabe, a német üzletember és Náci Párt-tag állt, aki a Zóna korlátozottan befolyásos vezetőjeként több mint 200 000 kínai életét mentette meg. A film (mely teljes egészében megtalálható a youtube-on HD minőségben) kiváló példája annak miként lehet egy ilyen volumenű tragédiáról viszonylagosan kiegyensúlyozott és őszinte módon beszélni, illetve annak, hogyan lehet a kritikusok szemében is csúcsteljesítmény egy kasszarobbantó közönségsiker – pazar példája a profi midcultnak.

Ehhez hasonló, ám polgáribb léptékű élményt csak az R (2010) című dán börtönthriller nyújtott a fesztivál alatt. Tobias Lindholm és Micheal Noer második közös fikciós filmjét európai mérföldkőnek lehet tekinteni a hangsúlyosan amerikai alműfajban, akárcsak a sokat méltatott francia Prófétát (2009), amihez a fesztiválkatalógus is hasonlítja. A nyitó képsorokban filmünk antihőse, Rune, a fajtiszta dánoknak, valamint az általuk csak arab kutyáknak címkézett etnikumnak egyaránt otthont adó horseni fogházba érkezik. A bikolor nemzetiségi paletta csak a börtön udvarára áll, a tényleges elszállásolás szigorúan szeparatista. Nem mintha ez bármit is könnyítene Rune helyzetén, aki piti bűnöző benyomását kelti, így azonnal a táplálkozási lánc alján landol, minden honfitársa csicskásaként. A teljesítendő szívességek és a megaláztatások listájáról talán csak az orális szex hiányzik, és mindössze a vakszerencsének köszönheti emberünk a megváltást, amikor rájön a két börtönszárny közötti marihuánatranzakció elfelejtett módjára. Nem meglepő módon azonban az üzlet váratlan szárnyra kapása legalább annyira vonzza az ellenségeket, mint amennyire az üzlettársakat, legyen az akár egy és ugyanaz a személy. A bukás pedig, mint a legtöbb bűnfilmben, itt sem csavar hatalmasat a történeten, azon viszont igen, hogy kit és miként ránt magával hősünk. Dacára annak, hogy diegézisében a film nem mutat újat, a prezentálás európaisága és az el-elszórt költőiséggel vegyes realizmus okán mégis meleg szívvel ajánlom, elsősorban a Szökéstől (Fox, 2005-2009) elfordulók népes táborának. A tiszta, rendezett, szobavirágokkal teli horseni börtön valós helyszín, százötven évnyi fennállása után 2006-ban zárta be kapuit, azaz ideális egy helyszíni kutatásokból felépített forgatókönyv realizálására, amit a hősünket sakkban tartó kiskirály fegyenc Masont alakító színész is csak erősít – ő ezen falak között ténylegesen lehúzott öt évet. A dán bűnfilmek sora egyre hosszabb és erősebb, amit a Titanic nem meglepő módon évről évre ki is aknáz, viszont az ebben a trendben nem jártas olvasóink számára más kapaszkodót nyújtanék a film elhelyezésében: az R nem más, mint autentikusságában tökéletes párja, míg képi megformálásában, színtelenségében, komor hangulatában, a fogház közállapotában európai ellenpontja a 2003-ban itthon is bemutatott Carandiru (Hector Babenco, 2003) című brazil börtöndrámának.

Tapasztalatom szerint a fesztivál előrehaladtával egy a kettőhöz arányban váltogatják egymást az imént felvázolt karakteres darabok, illetve a cikk elején bemutatott film felemás ikerpárjai. Nem csoda, ha megszédülünk és elfáradunk a kimerítő érzelmi-morális állóháborúban a nézőtér és a vászon között. Életkedvemet visszaszerzendő ilyenkor szokás szerint reménykedni kezdek abban, hogy hamarosan megtalálom azt a bizonyos, a katalógusban néha furfangosan elrejtett, néha teljesen nyilvánvalóan felismerhető, egyetlen abszurd tahófilmet. Ilyen volt néhány évvel ezelőtt az izzadtságszagú új-zélandi tündérmese, a Fafej (Florian Habricht, 2003) vagy a félelmetes tempójú, sorozatgyilkos-nevelő brit amatőrhorror, a Beszarás! (Christian James, 2004). Idén a felhozatal egyharmadából ez a titulus mindképpen a Szimbólumnak (2009) jár, melynek rendezője, Hitoshi Matsumoto tavaly is gondoskodott erről A legnagyobb Japánnal (2007). A Japánban határtalanul népszerű komikus második rendezése párhuzamosan egy mexikói kisvárosban és egy steril fehér szobában kezdődik. Míg a mexikói szál egy lucsadort, azaz maszkos pankrátort követ napi rutinmérkőzésére, az üres fehér szobában, tarka pizsamában magához térő japán férfi története jóval zűrösebb. A szoba csak látszólag steril, fura kinézetű kapcsolókkal van tele (a falba ágyazott puttók pöttöm péniszecskéiről beszélünk), amiket megnyomva valami kipottyan a falból. Lehet ez WC pumpa, sushi, manga, nyugágy, bonsai fa, afrikai őslakos, vízsugár, egyszóval bármi. Emberünk tehetetlenül és egyre frusztráltabban viseli a körülötte növekvő káoszt, egészen addig, amíg rá nem jön a szoba megoldandó rejtvényére, illetve annak többlépcsős (értsd: többkukis) megoldására. Ettől a ponttól, javaslom, csak azok olvassanak tovább, akik nem kaptak kedvet a film megnézéséhez. Miközben Mexikóban egyre egyértelműbbé válik a lucsador megalázó veresége, pizsamás hősünk (nagyon) lassan kijut a vele a bolondját járató, öntörvényű szobából, majd meglepetésére a második, immár sokkal sötétebb szobában, sem talál mást, mint a falból kilógó kukikapcsolókat. Megnyomásuk itt azonban nem jár látható következménnyel, legalábbis a szobában nem – a valóságban viszont bolondos csodákat okoznak. A mexikói arénában megáll az idő, majd a szinte már péppé lapított szerencsétlen pankrátor feje hirtelenjében megnyúlik, és Thor ólomsúlyú kalapácsaként csap le az ellenfelére, a bíróra, a közönségre. Egy másik kapcsoló megnyomására Las Vegasban kezd ötven méteres lángcsóvát okádni egy metálbanda énekese, és így tovább. Emberünk a kapcsolókra ráunva lép be a szoba közepére eső soványka fénysugárba, majd isteni öntudatára ébredve(!) szállni kezd a fellegek felé, csodát csodára halmozva, míg el nem éri az utolsó szobát („A jövőt”), ahol mindössze két dolog: egy egész falnyi világtérkép, vele szemben pedig egy óriási duzzadt kukikapcsoló várja. Övé a döntés hatalma…