Gyilkosság az Orient Expresszen

Agatha Christie történeteiért rengetegen rajonganak, legyen szó Miss Marple vagy akár Poirot kalandjairól; ezeket a „könnyed” detektívregényeket egyszerűen lehet adaptálni, így rengeteg film, sorozat készült belőlük. Poirot karakterét több színész megtestesítette már az évek során; például Ian Holm, Alfred Molina, David Suchet – akinek az alakítása a legismertebb –, és a lista idén Kenneth Branagh nevével bővült.

Hollywoodban manapság nagy trendje van a bevált klasszikus filmek, történetek remake-elésének vagy folytatásának; lásd például a Csillagok Háborúját (Star Wars. George Lucas, 1977), amit egy újabb trilógiával bővítettek ki, vagy a Szárnyas fejvadászt (Blade Runner. Ridley Scott, 1982), a Mary Poppinst (Mary Poppins. Robert Stevenson, 1964) és még sok másat. Ebből a divatból Poirot történetei sem maradhattak ki. Már korábban, 2015-ben készült a BBC által remake egy másik Agatha Christie-regényből, a Tíz kicsi négerből (And Then There Were None). A három epizódból álló Tíz kicsi katona című minisorozatot (And Then There Were None. Basi Akpaibo, Rebecca Keane, Craig Vieiros, 2015) a laikus nézők és a kritikusok is jól fogadták; ez köszönhető a kiváló színészi gárdának, az igényes, korhű díszleteknek és persze a kedvelt történetnek is, amit sikerült egy sokkal sötétebb hangvételben a régi és az új nézők elé tárni. Így nem is csoda, hogy a következő lépés a mozivászon volt.
Kenneth Branagh rendezésében és főszereplésében a Gyilkosság az Orient expresszen (Murder on the Orient Express. Kenneth Branagh, 2017) közkedvelt története teljesen új oldalát mutatta meg; a sztori és a szereplők maradtak, hollywoodi köntösbe burkolva.

A legelső dolog, amit ki kell emelni az a fantasztikus szereplőgárda; szerepelnek itt Oscar-díjas (Dame Judi Dench) vagy –jelölt (Johnny Depp, Willem Dafoe stb.) színészek, valamint újabb hollywoodi tehetségek (Josh Gad, Daisy Ridley), akik remekül kiegészítik egymást és működnek együtt a vásznon. Ugyanakkor talán ebben rejlik a film egyik hibája; a sok híres „név” elnyomja egymást, és külön-külön nem tudnak igazán érvényesülni. (Persze, mindegyik karakternek megvan a saját „villanása”akármennyire is keveset van a vásznon.)  Jó példa erre Judi Dench, aki rendkívül tehetséges színésznő, viszont ebben a filmben nem tesz mély benyomást a nézőre; hébe-hóba feltűnik, mond egy mondatot vagy egyszerűen csak ’sejtelmesen’ néz. Hasonlóan érvényesül Willem Dafoe, aki szintén csak ott van, és kész – Penelope Cruzról nem is beszélve! A castingos – és talán a filmstúdió is – nagyon próbálkozott azzal, hogy minél nagyobb sztárokat szerepeltessenek, de elkövették azt a hibát, hogy a kisebb szerepeket osztották rájuk (lásd Dench, Dafoe és Cruz). Ennek ellenére vannak kiemelkedő színészek is: Kenneth Branagh mindenképpen, hisz Poirot-ként, a film nyomozójaként neki van a legfontosabb szerepe a filmben. Nincs is vele semmi baj, kivéve azt a borzasztó bajuszt! A film hű akart maradni az eredeti történethez úgy, hogy közben újítson is azon, de miért pont Poirot hagyományos külső megjelenésén kellett változtatni? Ez az újítás határozottan átment nevetségesbe. Szintén negatívumnak könyvelhető el Poirot karakterének bemutatása a film első 10 percében: Poirot éppen Isztambulban van, ahol le kell lepleznie egy szent ereklye elrablóját. Az egész jelenet Isztambul egyik főterén zajlik, a publikum előtt; ez a ’kis’ közjáték arra szolgál, hogy Poirot karakterét még nagyobbá és kiemelkedőbbé tegye, de a jelenet abszolút nem éri el ezt a hatást, sőt éppen ellenkezőleg, eléggé teátrálisan hat.

A legismertebb színészek közül Michelle Pfeiffer emelkedik ki, akinek a karaktere tényleg árnyalt volt; a színészi játéka is remek volt, tökéletesen hozta a naiv nő, majd a kiábrándult, bosszúra éhes anya szerepét. Kedvenceim voltak még Jégvarázs (Frozen. Jennifer Lee, Chris Buck, 2013) és a Szépség és a Szörnyeteg (Beauty and the Beast. Bill Condon, 2017) óta elhíresült Josh Gad és a Csillagok háborúja VII.: Az ébredő Erő (Star Wars VII.: The Force Awakens. J. J. Abrams, 2015)  üdvöskéje, Daisy Ridley is.

Habár a karakterek nem voltak tökéletesek, egyvalamit mindenféleképpen magasztalni kell; a tökéletes díszletet és a kosztümöket. Kellemesen idéz egy tipikus brit kosztümös drámát, hollywoodi költségvetésből. A vonat belső tere, a bútorok, az étkészlet borzasztó nagy igényességről árulkodnak, és maximálisan értékelendő, hisz látszik, hogy a filmmel mennyire törődtek az alkotók. A kosztümök is egyediek voltak, minden karakternek megvolt a saját ízlésvilága, stílusa.

A kamerakezelés is nagyon szép volt; a sztori Európában játszódik, viszont rengeteg nagytotált kapunk, ami eredetileg Új-Zéland havas hegységeiben vettek fel.  Érdekesen voltak megoldva a flashback jelenetek, amelyeket fekete-fehérben ábrázoltak; ez tipikusan olyan filmes eszköz volt, amit remélhetőleg a folytatásban is meghagynak, hisz nagyon jó atmoszférateremtő ereje volt. A non-diegetikus zenék feledhetőek, éppen annyi szerepük van, hogy a film drámaiságát fokozzák. Hisz a film egy-két helyen borzasztóan drámai akart lenni; a sok arcközelivel, az elnyújtott, sejtelmes nézésekkel és egy felesleges ’akciójelenettel’. Néha már túl sok volt.

Számomra, ami igazán meglepő volt, az maga a sztori, amit nem feltétlenül a filmnek a számlájára lehet írni; kapunk egy nem tipikus gyilkosságot, ahol nincs egy elkövető, hanem minden utas bűnös. Egyedi, hogy nem egy tipikus krimit kapunk, ahol a gyilkosság a gyanúsított elfogásával zárul. Felvet egy sokkal vitatottabb kérdést: gyilkosságnak számít-e, ha egy bűnös ember az áldozat? Mennyire bűnös a bosszúszomjas elkövető? Hisz az elkövetők nem hidegvérű pszichopaták voltak, akik a gyilkosságot puszta örömszerzésből követték el; az elkövetők lelkileg sérült emberek voltak, akik saját kezükbe vették azt, amit a rendőrök és a nyomozók képtelenek volt megoldani. Persze az önkényes igazságszolgáltatás, az önbíráskodás morálisan és jogilag sem elfogadott dolog, ennek ellenére érthető, hogy miért tették azt, amit, én pedig örültem ennek. Tetszett, hogy ennél a pontnál Poirot karaktere is meghasadt; ő is hordozott bűntudatot amiatt, ami az Armstrong családdal történt, hisz ha időben tud segítséget nyújtani nekik, akkor lehet, hogy minden másképp alakult volna.

A filmnek megvannak a maga hibái, de nem egy rossz filmről van szó; ez egy egyszerű krimi, amit a régi Poirot-rajongók és az új nézők is élvezni fognak, még ha nem is lesz feltétlenül nagy kedvenc. A lezárás sejteti, hogy Poirot kalandjai még csak most kezdődnek, hiszen a film utolsó jelenetében éppen Egyiptom felé tart, hogy a Níluson történt gyilkosság után nyomozzon. Ha a újabb film is tartani fogja az igényességet, mind díszletben, mind színészekben, akkor garantáltan ott leszek a moziban a nézői között.