Goodbye, Dragon Inn

Miért szeretünk moziba járni? Nyilván, mert szeretjük a jó filmeket. Jó film alatt pedig a kanonikus történet struktúra szabályainak megfelelő filmeket értjük általában. Hiszen nekünk, nézőknek az nyújt katartikus élményt, ha a főhős leküzdi az előtte tornyosuló akadályokat, megoldja a történetben felmerült konfliktust. És már kész is a happy end! De mi történik, ha nem egy klasszikus narratívával kerülünk szembe? Lehetséges-e egyáltalán történetet mesélni ok-okozati viszonyok és motivációk nélkül? Ezekre a kérdésekre kaphatunk választ a Goodbye, Dragon Inn elemzésének segítségével.

A Goodbye, Dragon Inn egy hatalmas, bezárásra ítélt moziban játszódik, ahol néhány néző King Hu 1966-os Dragon Gate Inn című wuxia filmjét nézi az utolsó vetítésen. Ezalatt, egy a moziban dolgozó fiatal nő süteménnyel próbálja kínálni a mozigépészt, sikertelenül. Ez a másfél órás film története, két mondatban összefoglalva.

Ami igazán érdekessé teheti számunkra ezt a művet az, hogy története a hipotaktikus szerkezettel szemben, mellérendelő előadásmódot valósít meg. Ebben a történetben nincsenek kiemelkedő pontok, nincs hagyományos értelemben vett lezárás. Tulajdonképpen eseményekről sem beszélhetünk, inkább csak történéseket látunk a vásznon. Hiszen egy valódi esemény lényege, hogy hatására nem marad minden ugyanaz, mint ami előtte volt, mivel átrendezi, megváltoztatja a dolgokat. A filmben a történet-egész szempontjából jelentőssé váló történés alakulhat át eseménnyé. (A mi esetünkben maga a beszéd, a dialógus lesz az, amely ilyen jelentőségre tehet szert.) Ahhoz, hogy mindennek az okát megértsük, fel kell tárnunk a film felszíne alatt rejtőző valódi mondanivalót.

A Goodbye, Dragon Inn valójában az emberi kapcsolatok, a testi és lelki érintkezés mindent elsöprő vágyáról szól. A film tragédiája, hogy ezek a vágyak sosem teljesülhetnek be. A moziban lévő emberek egymás mellett, mégis saját magányuk börtönébe zárva léteznek. Kapcsolatuk egyedül önmagukkal és az idővel van. A film narratívájának és látványvilágának együttese pedig rendkívül hatásosan képes érzékeltetni a létbe vetettségnek ezt az érzését. De vajon milyen módon?

A válasz érdekében, mindenekelőtt célszerű elkülöníteni a három egymás mellett létező történetet: a vásznon látható eseményeket, a nézők történetét, akik ezt a vetítést figyelik, és végül a moziban dolgozó nőt ábrázoló képsorokat. King Hu filmjében gyorsan pergő látványos eseményeket, harcjeleneteket láthatunk. Ezzel szemben erőteljes kontrasztot mutat a nézők és a takarítónő ábrázolása, akik mindannyian folyamatosan mozgásban vannak. Mindig jönnek valahonnan és mennek valahová. Nem tudjuk hová és miért, de ennek nincs is jelentősége. A lényeg, hogy lassú, egyenletes mozgásformákat látunk. Valójában a mozi egy hatalmas, kiismerhetetlen labirintus, amelyben az emberek mint kísértetek, szótlanul bolyonganak. A film egyik jelenetében ez különösen jól megfigyelhető. Egy férfi a raktárban dobozok rengetege közt járkál körbe, újra és újra leírva ugyanazt az útvonalat. Mindezt az emberekkel való találkozás, érintkezés reményében teszi.

A lassú mozgáshoz, bolyongáshoz és eseménytelenséghez hosszú, rögzített beállítások társulnak. A kamera rendíthetetlenül egy helyben áll és dokumentálja, ahogy az emberek besétálnak a látószögébe, majd kisétálnak a képből. A kamera nem irányítja a tekintetünket, csupán létállapotokat közvetít.

Érdekes azonban megfigyelni, milyen éles ellentét rajzolódik ki a wuxia filmben szereplő és a moziban dolgozó nő között. A film a filmben ugyanis, annak ellenére, hogy kétdimenziós, sokkal élettelibb, mint a ’valódi’ történet. Itt jelentőségteljes célokat, megvalósult eseményeket, harcjeleneteket láthatunk. A takarítónő egyetlen célja, hogy étellel kínálja a mozigépészt. Ennek érdekében a sánta nő hosszan járja az épület végtelen mélységű folyosóit, bár maga a járás is küzdelmet jelent számára. Feladatát végül képtelen teljesíteni, a férfit nem találja a vetítőteremben. Később közvetlenül a vászon mellett látjuk a hatalmas képhez viszonyítva jelentéktelen nőt. A harcos és a rémült, tehetetlen nő arcáról készített közeli felvételek gyors ritmusban egymásra felelgetnek.

A hangok alkalmazásának módszere ugyancsak hatásosan fejezi ki a film mondanivalójának lényegét. Mary Ann Doane elmélete alapján „a hangosfilmben a hang már nem csak kísérő jellegű és atmoszférateremtő, hanem egészen konkrétan a beszéd által a képen megjelenő testekhez kapcsolódik. Hang és kép eggyé válik, a test már nem árny és báb, hanem a hang közelsége és jelenléte folytán bensőséges”.[1] A Goodbye, Dragon Inn azonban épp ellenkezőleg: szellemeket jelenít meg, és ennek okán szinte teljes egészében kiiktatja a dialógusokat. Mindössze két párbeszéd hangzik el a nézők között a teljes történet során, de ez sem tekinthető valódi kommunikációnak. Az emberek elbeszélnek egymás mellett, csupán saját gondolataikat nyilvánítják ki hangosan. Ezek a gondolatok egyúttal a film fő téziseinek is tekinthetőek. Elsőként az egyik néző jegyzi meg, hogy a moziban szellemek kísértenek. A mozi utolsó vetítésének befejezése után pedig két néző – akik az eredeti King Hu-filmben is szerepeltek – vonja le a végső tanulságot: „Senki nem megy többé moziba. És senki sem emlékszik ránk többé.”.

Ezt a két eseményt leszámítva kizárólag a vetített film hangjait halljuk. Érdekes azonban, hogy egyetlen alkalommal sem látjuk egyszerre a vásznat és az azon zajló párbeszédet. Kizárólag akkor hallhatjuk a wuxia film szereplőinek hangját, amikor az őket figyelő nézőket is mutatja a kamera. Hang és test szétválasztása így még hangsúlyosabbá válik. Mindezen túl pusztán csak zajok és zörejek törik meg a kongóan üres terek csendjét. A vetítőgép zúgása, a takarítónő csoszogása a végtelen folyosókon bolyongva és az eső zúgása.

Az eső, a víz motívumának jelentősége abban rejlik, hogy az egész történet mondanivalóját tükrözi. Folyamatos monoton zúgása, mindenhová beszivárgó tulajdonsága párhuzamba állítható a feltartóztathatatlan változás, az elmúlás gondolatával.

A Goodbye, Dragon Inn tehát a klasszikus történetmondáshoz képest egy alternatív elbeszélésmódot valósít meg. A film parataktikus szerkezete képes megjeleníteni a beteljesületlen vágyak és az elmúlás érzését. Ennek megfelelően a film narratívája „nemcsak térben és időben bontakozik ki számunkra, hanem létre is hozza a tér és az idő bizonyos szemléletét”.[2] A szereplők pedig a „történethez való viszonyunk kialakításában” játszanak fontos szerepet.[3]

[1] Füzi Izabella – Török Ervin: Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe In: http://szabadbolcseszet.elte.hu/mediatar/vir/tankonyv/terido/index03.html#hangterhat, 2011. 04. 27.

[2] Uo. In: http://szabadbolcseszet.elte.hu/mediatar/vir/tankonyv/terido/index.html, 2011. 04. 27.

[3] Uo. In: http://szabadbolcseszet.elte.hu/mediatar/vir/tankonyv/terido/index03.html, 2011. 04. 27.