Félni vagy nevetni?: Nácizombiiik!

Nem ijednek meg tőled az emberek? Kinevetnek az öltözéked miatt? Közel 70 éve ugyanazt a ruhát hordod? Rendelj most! Csinos, piros horogkeresztet ábrázoló karszalagot ajánlunk, hogy divatos és félelmetes zombi lehess! Kezdj el visszaszámolni:

Ein, zwei, Die!!!

„…Ha valamire való zombi akarok lenni, biztosan kell egyet rendelnem magamnak. Persze nem azért, mert náci nézeteket vallok, hanem egyszerűen gondolnom kell a karrieremre, a gyerekeimre, az unokáimra… stb. Mint rendes és dolgos középkorú zombinak, mostanság nem sok esélyem lenne a filmszakmában, főleg, hogy ronda és büdös vagyok, beszélni is alig-alig tudok, járni meg aztán főleg nem. Valljuk be, tartanom kell a lépést a korral, legfőképpen a divattal, és a náci karszalag rendkívül trendinek számít, főleg ha a mai filmekről van szó…”

Valószínűleg Herzog ezredes fejében is ez a gondolatmenet játszódott le nem is olyan régen, a föld mélyén, és lássunk csodát: a karszalag bejött neki. Immár, mint a jövőjével is foglalkozó családcentrikus zombi, Herzog szerepet kapott egy Tommy Wirkola nevű norvég fickó Dead snow című gore mozijában, levetkőzve az öreg Nosferatu-stílust, amit olyan jól ismerünk. De ne ugorjunk ennyire előre! Miről is szól a film? Mennyire kell komolyan vennünk? Mennyire veszi saját magát komolyan? A film hamar megadja a választ a kérdésekre.

Egy csapat kalandra vágyó fiatal srác és csaj kirándulni mennek a hegyekbe, ráadásul mindezt annak tudatában teszik, hogy tudják, teljesen magukra lesznek utalva a zord norvég télben. A hegyoldalon baktatva az egyik arc fel is teszi a költői kérdést: „Hány film is kezdődik úgy, hogy egy társaság elutazik egy weekendházba, ahol nincs térerő?” . Persze ha valakinek az emlékezetében nem peregnének le egyből ezek a filmek kapunk egy kis segítséget ettől a szedett-vedett csapattól… De pontosan miben is rejlik ez az önreflexivitás? Hogyan teremti meg filmünk a kapcsolatot a „rokonművekkel”, és közben hogyan dekonstruálja saját zsánerét? Mi köze ennek a piros karszalagokhoz, és miért nem lehet nélkülük a zombikat komolyan venni? Tommy Wirkola filmjének értelmezéséhez mélyen a hó alá kell ásnunk magunkat, és hogy onnan merre az arra, azt csak egy (ahogy a filmben is elhangzik) jól irányzott „köpéssel” tudhatjuk majd meg.

Tájékozódás céljából kaparásszuk meg egy kicsit az élőhalottak társadalmának sírkövét! Nézzük meg, hol és kikkel mulatnak ők, látogassunk el kosztümös estélyekre, nézzünk be elegáns vendéglőkbe, és ha teljes szociális kutatást szeretnénk végezni, ne felejtsük ki a legeldugottabb, pusztulásra kárhoztatott kocsmákat sem. Merthogy a zombikat valahol ott kell keresnünk… a legalján, a periférián. Fent minden más; a hullaarisztokraták képviselői egytől egyig divatos, elegáns, az etikettet jól ismerő úri „emberek”. Soraik közt foglalnak helyet a kortalan és mindig jólöltözött vámpírok, a csábítás, a tökéletesség megtestesítői, akik lenyűgöznek minket mind küllemükkel, mind kiemelkedő intellektusukkal. Nem csoda hát, hogy nők és férfiak egyaránt sóvárogva kínálják fel nekik védtelen, csupasz nyakukat egy-egy bál szalonjában eltöltött orgia keretében vagy a női hálószobák fülledt magányában. A vámpírok táplálkozási szokásaikra nézve is rendkívül kényesek. Nem „eszik le az abroszt” kitépett testrészekkel, nem mocskolják be vérrel karmos kezeiket, csak két kicsiny pontocskát hagynak maguk után, ha hagynak egyáltalán.

A másvilági osztálylétrán nem sokkal alattuk foglalnak helyet, ám tőlük lényegesen különböznek a testetlen, magukról csak jelzésszerűen hírt adó szellemek. Suhanó árnyak ők, akik kedvük szerint járnak-kelnek az éjszakában, és mire észbe kapnánk, már csak egy libbenő függöny, a nyakszirtet végigbizsergető, jeges fuvallat vagy egy nyikorgó ablak sírása jelzi jöttüket vagy távozásukat. Ők félelmeink rettegett lényei, akiknek motivációi emberiek, úgy, ahogy legtöbbször alakjuk és arcuk is az. Talán ez teszi őket igazán félelmetessé: az ember halállal való szembesülését mutatják be túlságosan plasztikusan. Persze ahány ember, annyi szellem, és akadnak, akik nem éppen eleganciájukról és jó modorukról híresek, mégsem ők nevezhetők azonban eme társadalom korcsainak.

A hierarchia legalján olyasfajta teremtmények élnek, akik „emberségüket” illetően merőben különböznek a társadalom elitjétől, de még a megfoghatatlan szellemektől is. Torz, visszataszító külsejükből, dülöngélő, esetlen járásukból egyből ráismerhetünk eme perifériális kocsmatöltelékekre. Ők önmaguk szánalmas paródiái, akikkel nem csak az élet, hanem a halál is elbánt. A holtak társadalmának csatornalakói, a konzumkultúra megtestesítői, akik a zabáláson (fogyasztáson) kívül semmihez sem értenek, még a kommunikáció terén is csorbát szenved minden képességük. Már nem mintha akarnának bármit is mondani. Bármennyire is szánalomra méltóak, esetleg viccesek vagy netalántán egyikük-másikuk együttérzést is kelt bennünk, nem szabad elfeledni, hogy a velük való találkozás utáni pillanatokban kapkodhatjuk a fejünket (ha még megvan), hogy merre másztak el a beleink. Ugyanis minket fogyasztanak el, azaz valaha volt emberi önmagukat, felélik a környezetüket és saját lényeiket, és ha már nem marad hús, amit le tudnának rágni, egy végső csontvázállapotba kerüljenek a pusztítás végén. A zombik rettegett és félelmetes teremtményekből a horrorfilmek karikaturisztikus figuráivá váltak. De nem azért, mert a természetfeletti erővel bíró, avagy a halottak birodalmából érkező lények mára már nem keltenek akkora félelmet bennünk, esetleg nem „hiszünk” létezésükben, illetve tudjuk (azaz titkon persze csak reméljük), hogy e földi világra való „visszatérésük” nemhogy megkérdőjelezhető, hanem megkérdőjelezhetetlenül cáfolt tény. Nyilvánvaló, hogy a régebbi korok embere, például a George A. Romero Night of the Living Dead (Az élőhalottak éjszakája) című 1968-as zombifilmje által megteremtett kultusz élvezője inkább valószerűnek, semmint valószínűtlennek találta a létezésüket. Itt pusztán arról van szó (a kritikai olvasaton felül), hogy a zombi mint „lény” máshogy jelenik meg, azaz máshogy kategorizálódik (ha tudattalanul is) a mai emberekben. A horrorfilmek réme mulatságos „burleszk figurává” alakult az idők folyamán. Hiszen lássuk be: a zombi groteszk, szerencsétlenül mozog, ronda, csak nyögni tud, mintha a korai „nagy nevettetők” filmjeiből szabadult volna ránk… Szóval mindent egybegyúrva olyasvalami, ami sajnálkozó együttérzést kelt a nézőben, vagy hihetetlenül komikussá tesz bizonyos jeleneteket. Így, ezek a mozgássérült, beszédhibás kreatúrák nem is tudnának jobban rájátszani a Tommy Wirkola által teremtett „rettegve nevessünk” légkörre.

De mi az, ami még e bizarr humor forrásául szolgálhat?

Brutális gyilkosságok, lógó belek, vérző testrészek és mi végigkacagjuk a filmet… vagy legalábbis elég gyakran mosolygunk. Ugyanúgy mosolygunk, ahogyan azt tettük az Inglorious Basterds (Becstelen brigantyk) című Tarantino film esetében, amikor Aldo Raine parancsnok a nácikat (amúgy indiánosan) skalpolta, vagy amikor a Kill Billben Beatrix kivégezte Vernitát annak kislánya, Nikki szeme láttára. Nem éreztünk együtt, nem azonosultunk szegény gyermekkel, pusztán átadtuk magunkat a mindent feledtető esztétikai gyönyörnek. Miért van az, hogy amorális és szörnyű dolgokon nevetünk? Lehetséges, hogy minden ember erkölcsileg romlott, vagy talán a választ a történések valószínűtlenségében, túlspilázásában és az esztétikai élvezetek összhangjában kell keresnünk? Vágvölgyi B. András Tarantino mozija című könyvében erre a jelenségre hívja fel a figyelmet, amikor a camp-hatást vizsgálja Susan Sontag értekezései alapján. Egy olyan esztétikai kategóriáról van itt szó, amely „annyira szar, hogy az már jó”, azaz túlpörgetett, túlstilizált, túlesztétizált, vagyis átlépi a giccs határát, és evvel új stílusminőségként pozícionálja magát az esztétikában. Wirkola ezzel a húzásával kényelmi állapotba helyezi a nézőt, és megszünteti annak minden frusztrációját és felelősségérzetét az elhullott zombik, avagy emberek kapcsán. Így a „camp” nagyban közrejátszik a zombik által alapból megteremtett, félelmetes légkör lefokozásában, és a horror teljes vígjátékba való átfordulásától már csak a klasszikus „busz”- effektek és a gore-jelleg ment meg minket (ha egyáltalán meg kell mentődnünk).

Wirkolánál így tehát megkerülhetetlen fogalom az önreflexivitás. A felütésben említett srác, aki megfogalmazza „azt” a bizonyos, filmes klisékre vonatokozó kérdést, és akit a többiek csak „filmbuzi” néven emlegetnek, Braindeades pólóban feszít a zombi támadás idején. Ezzel a gesztussal egészen nyilvánvalóvá válhat számunkra, hogy valami köze lesz majd a tagnak az emlegetett klasszikushoz, és a végén meglátjuk, hogy nem is járunk messze az igazságtól, hiszen halála ugyanúgy következik majd be, mint a Peter Jackson-filmben egy hasonló kaliberű szereplőé. Ez a bizonyos jelenet, akkoriban még nem számított „viccesnek”, de manapság eléggé komikus, hiszen olyan hatást kelt, mintha egy 20 évvel ezelőtt készült filmet néznénk, már csak azért is, mert formanyelvileg és technikailag ugyanúgy van kivitelezve. Két szóval: gagyinak és mulatságosnak hat. Ebből a megoldásból is lehet látni, hogy a film nem túlzottan veszi magát komolyan, sőt szándékoltan nem is akarja komolyan venni, egyszerűen csak szórakoztat, és a múltba tekintve felidézi a régi idők klasszikusait.

A film azonban nemcsak jeleneteket von be és idéz meg, hanem motívumokat és tipikus formanyelvi megoldásokat is kiforgat, abban az értelemben, hogy azok önmaguk leleplezőjévé váljanak. A horror- és akciófilmek mára olyan berögzült montázstechnikákkal élnek, amelyek előkészítik a nézőt bizonyos események átélésére, tudatosan építve az elliptikus hiány által kiváltott frusztráció pótlására, és annak kielégítésre. A Dead Snow is él hasonló megoldásokkal, csakhogy ebben az esetben nem teljesedik be a néző várakozása, űr marad a helyén, és ez a hiány képez egyfajta dekonstruktív szerepet, ami lerántja a leplet saját műfajáról. Vegyük a következő példát: emlékezzünk arra a jelenetre, amikor az első kiránduló a házba ér, és tüzet gyújt. Berakja az égetni kívánt eszközt, meggyújtja a gyufaszálat, majd hirtelen kívülről látjuk a házat, ahogyan az némán áll a havas táj közepén. Mindezt persze gyorsmontázzsal, hogy a tűzgyújtásnak ne a funkciójára figyeljünk, hanem annak következményére, ami esetleg „robbanást” eredményezhet (a megszokott hollywoodi stílusban eredményezne is) a csiripelő madarak által megtört csendben. De itt pusztán annyi történik, hogy egy jól bejáratott séma, ami a horror és akciófilmeket jellemzi, ebben a filmben önnön műfajának elárulójává válik. A nagy bumm ezúttal elmarad.

Vagy vegyük másik példának a zenét! A film legelején felbukkanó dallam tipikusan vígjátékokban szokott előfordulni, így az első kivégzést végignézve elszáll minden félelmünk, és valami egészen más érzés kerít hatalmába minket, ami felidézi a karácsonykor vetített családi filmek hangulatát. Egyfajta kettős, bizonytalan állapotba kerülünk, és nem tudjuk eldönteni, hogy a mű okosan játszik velünk, vagy pusztán az alkotók nem értettek a filmkészítéshez. Ennek a kettősségnek a leküzdéséhez még valamit ne hagyjunk figyelmen kívül – és most ne a háziorvosunk segítségét kérjük súlyos zavarodottságunkat és elmebajunkat illetően, hanem cserkésszük be a problémát!

Mondhatjuk, hogy a műfaj populáris, azonban ez önmagában még nem elég, főleg ha azt nézzük, hogy egyetlen „sztár” színészt sem vonultat fel palettáján a rendező. Itt már nem pusztán arról van szó (persze megkerülhetetlen), hogy a nácik mára rettegett mitikus lényekké váltak – helyet foglalva Minotaurusz és szörnytársai mellett a zombik előtt pár sorral, pontosan azért, hogy mindig emlékeztessenek minket a holokauszttal kapcsolatos szörnyűségekre, és hogy általuk szembenézzünk – egyfajta bűntudatból és kötelességérzetből – az emberiség egyik legszörnyűbb tragédiájával. Természetesen a nácik mindig a gonosz megtestesítői lesznek, és a velük való találkozáskor a bűnt rájuk vetítjük, így a vásznon saját bűntudatunk és az emberiség félelmei is tükröződnek. Wirkola filmjében az utolsó „fennmaradt” nácik zombiként jelennek meg, így pompás lehetőséget nyújtanak esetleges gyermeteg bosszúnk kielégítésére, hiszen a nácikat jó látni elhullani (Tarantino is rájuk gyújtotta a mozit), hogy oldjuk a frusztrációnkat, és jókat vigyorogjunk (igaz, a mi esetünkben a végjátékban a nácik kerülnek ki győztesen ellentétben Q.T. filmjével, ráadásul az „utolsó nő” helyére „utolsó férfi” lép, aki ellentétben az előbbivel, csúfos kudarcot vall, mind probléma megoldás, mind túlélés terén.).

A film popularitása mégsem teljesen ebben rejlik. A náci-téma mára népszerűvé vált. Legalábbis a filmesek körében. Egyre több az olyan mű, amely a dolgot modern elgondolásban „forgatja” a különböző stílusok között. Ezeknél, az elvi tényezőkön túl, fontos esztétikai szerepet töltenek be a külsőségek, a náci-stilizáció. A sötét egyenruhát és a piros karszalagot a legmenőbb divattervezők is megirigyelhetnék. Valljuk be, jól mutatnak a vásznon (no meg a fehér havon), és ez a kombináció valamiféle „divatot” képviselhet a rendezők körében, hiszen rendre nem Mussolini vagy Sztálin katonái kerülnek elő, még a hó alól sem, mint a Dead Snow esetében. Menő a náci a karszalagjával, remek kontrasztot nyújt a fehér tájon, de a feszes és egyedi ruházat más filmekben is fontos vizuális tényezővé vált.

Wirkola szépen összekutyulta a dolgokat, és így a végére elkezdhetünk kikászálódni a hó alól, hogy visszanézve megpillantsuk, honnan jöttünk, és tiszta fejjel átgondoljuk, vajon jó helyen bukkantunk-e elő. Hiszen, kezdve a zombik megértésétől a „camp” fogalmán át a rejtett ideológiai utalásokon túl, miszerint a nácizmus elleni legjobb fegyver a kommunizmus (azaz a fészerben talált sarló és kalapács) az idézésekig (Peter Jackson 1992-es Braindead (Hullajó) című filmjéből átvett, szintén a fészerben talált láncfűrész, ami amúgy Tarantino 1994-es Pulp Fiction (Ponyvaregény) című művéből is megidézi Butch „fegyverválogatós” jelenetét ), minden egy iszonyatosan erős intertextuális világot hoz létre. A mű tehát komolyan is veszi magát, és mégsem… vagy hogy is van ez? A film erősen esztétizált jellege, a giccsig fokozott gore-jelenetek, a „camp”-hatás és az önreflexió arról árulkodnak, hogy a film komolyan vétele nem kérdőjelezhető meg abból a szempontból, hogy nem veszi magát komolyan, és „komolyságát” épp ez szolgáltatja. A film nem gúnyolódik, csak szórakoztat minket és önmagát. Ebből a szempontból nem tekinthető tisztán horrornak, hiszen akaratlanul is nevetünk a mára már elavulttá csépelt és viccessé vált jeleneteken, de ezt nem mindegy miért és hogyan tesszük: a filmmel együtt és nem rajta.