2002 augusztusában nyitott a Broadway színpadán az azóta is nagy népszerűségnek örvendő Hajlakk című musical. A színpadi adaptáció alapját az 1988-ban John Walters által rendezett azonos című film adta. A show hét teljes éven keresztül varázsolta el a kíváncsi nézőket, hogy 2009-ben végleg leköszönjön. 2007-ben azonban hollywoodi fejesek úgy döntöttek, a történet érdemes még egy feldolgozásra.
A Hajlakk (Hairspray. Adam Shankman, 2007) című film elkészülésének egyik fő oka, hogy a történetet még szélesebb körben meg akarták ismertetni. A sztori 1962-ben, Baltimore városában játszódik. A középpontjában a kissé túlsúlyos, középiskolás lány, Tracy Turnblad (Nikki Blonsky) áll, akinek minden vágya, hogy sikeres és híres legyen. Vágya nem mindennapi tánctudásának köszönhetően meg is valósul, felvételt nyer a Corny Collins Show tánckarába. A történet népszerűségét a baltimore-i miliő ábrázolásának, a kiváló daloknak, valamint az évtized szociális problémái (feketék helyzete) bemutatásának köszönheti. Az eredeti film és a Broadway-musical egyaránt kerülte a sztárok alkalmazását, ezzel szemben a 2007-es verzió már ismert és elismert színészekkel dolgozik. Így látható a vásznon John Travolta (Edna Turnblad), Michelle Pfeiffer (Velma von Tussle), Queen Latifah (Motormouth Maybelle), James Marsden (Corny Collins) és Christopher Walken (Wilbur Turnblad) is.
A film elején Shankman két klasszikus hollywoodi musical előtt tiszteleg. A nyitójelenetben megidézi A muzsika hangjai (The Sound of Music. Robert Weis, 1965) című filmet. Mindkét film légi felvétellel indít, hogy aztán folyamatosan egyre lentebb haladva bemutassa a helyszínt és a főszereplőt, akinek a kalandjait végig követhetjük majd. A Hajlakk első pár percében közelebbről megismerkedhetünk Baltimore lakóinak hétköznapjaival, hogy aztán eljussunk Tracyhez. Az első tényleges betétdal éppen ekkor kezdődik el, amely újabb csemegét szolgáltat a musical kedvelőknek. A Good Morning Baltimore című dal előadása közben Tracy ugyanis egy kukásautó tetejére kényszerül, hogy eljusson az iskolába. Ez a jelenet megidézi Barbra Streisand egyik leghíresebb alakítását a Funny Girl (William Wyler, 1968) című filmben, ott ugyanis a főszereplő egy vontatóhajó fedélzetére kényszerül. Ezt követően csak elvétve akadnak olyan jelenetek, ahol a musicalfilmes idézetek megjelennek, de akkor sem ilyen direkt módon. Elsősorban a ruhákkal próbálták megidézni a hatvanas évek atmoszféráját és egyszer-kétszer a korábbi musicaleket is. A muzsika hangjaira másutt is utal a film: Tracy barátnőjének, Pennynek (Amanda Bynes) a ruhája a szobájának függönyéből készült, A muzsika hangjaiban pedig Maria egy ízben hasonló módon készít ruhát. De Barbra Streisand is megidéződik egy újabb alkalommal, hiszen Edna Turnblad (John Travolta) ruhája a You Can’t Stop the Beat című dalnál Streisand ruhájához hasonlít a Helló, Dolly! (Hello, Dolly!. Gene Kelly, 1968) című musicalből.
A Hajlakk alapvetően showmusical, azon belül is a backstage musical alműfajába sorolható. A showmusical középpontjában egy előadás megszervezése áll, a Hajlakk esetében ez a Corny Collins Show. A legtöbb zenés-táncos betétszám ehhez a közeghez kapcsolódik, szerves részét képezik az előadásnak. A középpontban a műsor létrejötte áll: betekintést kapunk abba, hogy a WYZT TV műsora hogyan kerül megszervezésre, beleshetünk a kulisszák mögé. Látjuk a tévécsatorna vasakaratú vezérigazgatóját és a manipulatív műsorigazgatót, ahogy a nézettség érdekében bármit képesek megtenni. Ebből a szempontból a Hajlakk önreflexívnek tekinthető: bemutatja a televíziós világban való boldogulás lehetőségeit és azt a lehetetlen elvárás-rendszert, amelyet a jelentkezőkkel és a résztvevőkkel szemben felállítanak.
A Hajlakk egyik központi kérdése a faji alapú szegregáció. A film abban az időben játszódik, amikor a rasszizmus és a fekete-fehér ellentét fokozottan jelen volt az amerikai mindennapokban. A film éppen ezt az ellentétet domborítja ki. A fehérek irányítanak a történetben mindent, míg a feketéknek folyamatosan meg kell küzdeniük a lehetőségekért. A show vezetője, Velma von Tussle (Michelle Pfeiffer) a rasszista nézeteket testesíti meg, vele szemben jelenik meg Tracy és maga Corny Collins (James Marsden) is, akik amellett kardoskodnak, hogy töröljék el a show szigorú szabályait, szüntessék meg a Negro Day elnevezésű pénteki szekciót és integrálják a feketéket a műsorba. A fehér-fekete ellentét az egész filmen végighalad. A fehérek a feketék zenéjét hallgatják, azokra táncolnak, de táncpartin következetesen el vannak választva egymástól. Mindezekből egyértelműen látszik, hogy a két rassz nem nagyon keveredett egymással. Ezt erősíti az a tény is, hogy Tracy és barátnője, Penny menőnek érzik magukat amiatt, hogy lehetőségük van velük keveredni. A film végére a Corny Collins Show hivatalosan is fekete-fehérré válik, miután a kis Inez Stubbs (Taylor Parks) lett a show primadonnája. A változás a hatvanas évek azon momentumainak állít emléket, amelyeket Martin Luther King színrelépése generált. A Hajlakk a rasszizmus és a szegregáció kapcsán vázolja a hatvanas évekbeli helyzetet, változásokat, de egyben rá is mutat mindarra, ami azóta sem változott. A film ugyan happy enddel végződik, mind Tracy, mind a Stubbs család szempontjából, mégis marad egy keserű szájíz a máig fennálló problémák miatt.
A kultúrák, értékrendek ütközése mellett a zenei stílusokat is ütközteti a film. A film ugyanis számos zenei stílust felvonultat, amelyek mind a népszerű amerikai zenei irányzatokból kerültek ki. Találunk pop, blues, rock’n’roll, doo-wop, electric blues, r&b, Motown és Broadway dalokat is a filmben. Ezek a zenei stílusok jellemzően Amerika fekete népességéhez kapcsolódnak, a filmben azonban főként a fehér szereplők adják elő őket, ezzel erősítve a fekete-fehér ellentétet. Ennek egyik ékes példája a The Nicest Kids in Town, valamint a The New Girl in Town. A pop stílust fedezhetjük fel a film végén hallható You Can’t Stop The Beat című dalban. A blues jellegzetes hangjai csendülnek fel az I Know Where I’ve Been-ben Queen Latifah előadásában, amely a filmben a színes bőrűek himnuszaként értelmezhető. A doo-wop hangzás pedig a show betétdalának számító The Nicest Kids in Town-ban kerül előtérbe. A dal tovább erősíti a két rassz közötti ellentéteket, hiszen a dalban konkrétan elhangzik, hogy a címben szereplő kedves gyerekek fehérek. A film azonban éppen ennek ellenkezőjét mutatja be, vagy legalábbis azt, hogy nem minden ilyen egyszerű. Van itt megesett fehér lány, rasszista műsorigazgató, de szép számmal akadnak olyanok is, akik kiállnak az integráció mellett (Tracy, Penny, Seaweed, Link).
A film egyik jellegzetessége éppen a kevert zenei stílusban keresendő, hiszen hagyományosan a musicalek többségében jellemzően egy vagy legalábbis kettőnél nem több zenei stílusban kerültek bemutatásra a dalbetétek. A zenei stílusok keveredése éppen a rasszok keveredését hivatott reprezentálni. A filmben ugyanis a különböző műfajok különböző nemű és bőrszínű emberhez kapcsolódnak: Tracy dalai jellemzően Broadway stílusúak, Link dalai a popot képviselik, míg Seaweed és családja a fekete zenei stílusokat keverik. Érdekes betétdala a filmnek a Without Love, amelyben a különböző szólamok egységbe kovácsolódnak és előrevetítik a film végi egyesülést.
Ahogy fentebb említettem, az egyik dal a feketék sérelmeinek, viszontagságainak megéneklésére szolgál, és az integráció mellett tör pálcát. A film ugyanakkor a másik oldalt is megmutatja, elsősorban a Michelle Pfeiffer által alakított, Velma von Tussle alakja által. A Miss Baltimore Crabs című dala gyökeresen eltér a korábbi és későbbi dalbetétektől is, ahogy maga Velma is eltérő. A dal egy latin hangzásvilággal rendelkező szerzemény, melynek segítségével megismerhetjük a nő valódi énjét, ugyanis azt arra használja fel, hogy sértegesse a jelenlévőket. Továbbá kimondja azt is, hogy nem hisz az integrációban és az eltérő nézeteket nem tűri meg maga körül. Ezzel kapcsolható össze egy korábbi megjegyzése, mely szerint védeni kell a gyerekek lelki fehérségét. Ez a megjegyzés a dal elhangzása után kap csak igazán élt. Velma tehát egyértelműen a rasszizmus hangjait testesíti meg a történetben.
A film lezárását adja a You Can’t Stop the Beat című dal, amelyben a fontosabb szereplőknek mind jut egy-egy szóló rész, ezzel erősítve a film végi integrációt, együttműködést.
A dalok mellett a táncok is megidézik a hatvanas évek kultúráját, a film a korszak jellegzetes táncformáit emeli be a történetbe. Így jelen van a twist, a mashed potato, a swing, a jive és a keringő is. A zenékhez hasonlóan a táncok is kapcsolódnak az egyes karakterek személyiségéhez, és a táncok révén is a társadalom megosztottsága jelenik meg. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy Tracy és a feketék közössége között párhuzamot lehet vonni. Mindannyian rendelkeznek valamilyen, a társadalom által el nem fogadott tulajdonsággal. Tracy esetében ez a túlsúly, a feketék esetében a bőrük színe. A közös pontok és a célok egyesítik a két felet, amely segít elérni a történet végi problémafeloldást. Ez a feloldás azonban csak látszólagos, a felszín alatt továbbra is jelen vannak a feszültségek, a lezárás nem nyújt maradéktalan megnyugvást.
A Hajlakk az évek során számos verziót megélt már. Volt dráma-vígjáték, Broadway-musical, majd 2007-ben filmmusical is, de egy évvel korábban az NBC elkészítette a live verzióját is. Mindegyik hozzáadott valami új elemet, amely újabb rétegét fedte fel a történetnek. Adam Shankman filmje első látásra egy könnyed szórakozást ígérő filmmusical, ám ha közelebbről szemléljük, akkor fel kell fedeznünk, hogy komoly, a hatvanas évekre, sőt napjainkra is jellemző társadalmi problémákat tematizál. Teszi mindezt úgy, hogy nem válik erőltetetté, a film tanulsága nincs a néző szájába rágva, habár minden lehetséges ponton, a vizualitásban és a dalokban is újra és újra megjelenik.