Ha a világ bármely táján járunk és megkérünk valakit arra, hogy nevezzen meg egyetlen science fiction, egyszerűbben sci-fi filmet, majdnem biztos vagyok benne, hogy a Csillagok háborúja egyik epizódját említené az illető. Nem mintha ezzel probléma lenne, az elmúlt évtizedek fiatalságának egyik meghatározó mozgóképes élménye a műfajjal a Star Wars volt, amit még a szakemberek is egyöntetűen nagybetűs sci-finek tartanak. Azonban a kasszarobbantó, tömegszórakoztatásra szánt alkotások mellett a 2010-es évektől felerősödött a műfaj nevéhez jóval hűségesebb, azt a tudományos jellege felől megközelítő filmek és sorozatok gyártása. Ennek kiemelkedő példája a 2014-ben bemutatott Ex Machina (Alex Garland, 2014) című film.

Alex Garland személye nem ismeretlen a szakmában: három Danny Boyle-film forgatókönyvírója volt, köztük a 28 nappal később (28 Days Later. Danny Boyle, 2002) és a Napfény (Sunshine. Danny Boyle, 2007) című sci-fiké, illetve ő jegyzi a 2012-es Dredd remake (Dredd. Pete Travis, 2012) szkriptjét is; két évre rá az Ex Machinával már rendezőként debütált. Saját ötletén alapuló történetének főszereplője a 26 éves programozó, Caleb Smith (Domhnall Gleeson), aki megnyer egy munkahelyi versenyt, melynek jutalmaként egy hetet tölthet el a BlueBook nevű (Google-hoz hasonlítható) cég világhírű vezérigazgatójával, Nathan-nel (Oscar Isaac), annak ultramodern, ám a világtól elzárt luxusvillájában. A kezdeti barátkozás után hamar kiderül, hogy a férfi látogatása valójában egy lehetőség arra, hogy találkozzon a Föld első, emberi testet öltő mesterséges intelligenciájával, az Ava névre hallgató robotlánnyal (Alicia Vikander). Ennek célja, hogy az őt kifejlesztő Nathan egy külső megfigyelővel folytatott dialógusain keresztül tesztelje művét, az ún. Turing-teszttel, mellyel azt vizsgálja: képes-e a gépezet olyan válaszokat adni, mint egy ember; azaz rendelkezik-e emberi tudattal? Caleb egyszerre csodálja a tudós zsenit és fél tőle, ugyanis vendéglátója a nap legnagyobb részében vagy edzőtermében súlyzózik, vagy be van rúgva, miközben szüntelenül követi hősünk minden egyes lépését és kiejtett szavát a ház falaiba épített kamerákkal, nem csupán az Avával zajló beszélgetései során. Ráadásul van egy háziszolgája is, a néma Kyoko (Sonoya Mizuno), kinek viselkedése még furcsábbá teszi az egyébként se bizalomgerjesztő eseményeket. Viszont a villában bizonyos időközönként leáll pár percre az áramellátás, legtöbbször éppen Caleb és Ava találkozójának alkalmával, amely kis időt kihasználva a robot sötét titkokat oszt meg őrült feltalálójáról, a programozó pedig elkezd mélyebb érzelmeket táplálni a lány iránt.

A tudományos-fantasztikus film zsenialitása elsősorban aktualitásából adódik. Hátborzongató, ahogyan megjeleníti a mesterséges értelem „problematikáját”, és amilyen véleményt formál minderről. Különösen ijesztő mindez napjaink fényében, amikor például Sophia, valódi világunk első humanoid robotja 2017-ben állampolgárságot kaphatott Szaúd-Arábiában. Garland, bár nem akkora távlatban, de hasonló látnoki képességgel bír, akár a sci-fi irodalomban Philip K. Dick vagy Isaac Asimov. Az okoskészülékek korában egyre elterjedtebb vélekedést jelöli ki témájául, miszerint: az ember alkotta technológia lassan túlnő önmagán, mert amikor az teremtője alakját is felveszi, már sokkal komolyabb kérdések vetődnek fel. Viták generálására alkalmas módon taglalja ezt az Ex Machina, melynek legerősebb szála mindenképpen az erkölcsi vonulat: ha képesek vagyunk meggyőződni arról, hogy egy gépnek lehet a miénknek megfelelő tudata, magyarán, ha elfogadjuk azt emberi lényként, akkor vajon megilletik-e ugyanazok a jogok, mint minket? Egyesek vélhetően azonosulnak majd a vastag üvegfallal izolált és rabszolgasorba taszított Ava szabadságvágyával, míg mások egyszerűen megbotránkoznak a rendező jövőképén. Apropó jövő… Garland igencsak minimalista stílust álmodott filmjének, semmi nem emlékeztet minket egy Csillagok háborúja– vagy Szárnyas fejvadász-féle (Blade Runner. Ridley Scott, 1982) látványorgiára. Számítógépes utómunkát jobbára a robot(ok) ábrázolása igényelt, ezenfelül minden díszlet letisztult, de modern. Az Ex Machina a maga nemében tekinthető kamaradrámának is, hiszen a film egy-két jeleneten kívül ugyanabban a zárt térben, a luxusvillában játszódik. Nem kapunk információt arról sem, hogy pontosan melyik évben zajlik a cselekmény, így ez a tény, a szereplőket körbeölelő környezet visszafogottságával együtt csak még nyilvánvalóbbá teszi a sci-fi jelenidejűségét.

Szörnyű vétek volt a hazai forgalmazók részéről, hogy moziban kizárólag a Titanic Filmfesztiválon vetítették a filmet, itthon csak később, mindössze DVD és Blu-ray formátumokban jelent meg. Ez már csak azért is teljességgel érthetetlen, mert olyan szereplőgárdáról van szó, ahol a három főbb szereplő a kortárs hollywoodi színészgeneráció talán legígéretesebb tehetsége. A legnagyobb elismerést Alicia Vikander teljesítménye érdemli. Egészen a film végéig ő pusztán arcmimikája segítségével formálja meg Ava figuráját, hiszen teste CGI robotvázból épül fel. Domhnall Gleeson karaktere megtestesíti a naiv és gyenge hőst, aki minden használható erejével szerelme kiszabadításán ügyködik. Vele szemben áll Oscar Isaac macho, szakállas feltalálója, aki szenvedélybetegséggel küzd, házi robotja egyben szexrabszolgája is, élete művét, Avát pedig eszeveszett féltéssel tartja fogságban. Kettejük harcában tehetetlenség és agresszivitás feszül egymásnak (ironikus, hogy ők az új Star Wars-trilógiában is ellenségek, nem?). Ezek az erőviszonyok persze korántsem merülnek ki ebben az ellentétben. Alex Garland zseniális forgatókönyve számtalanszor újradefiniálja a hierarchiát, folyamatosan játszik a befogadó szimpátiájával. Egyszer sajnáljuk Calebet és drukkolunk neki, hogy sikerüljön mentőexpedíciója, máskor mérgesek vagyunk rá bénázásai miatt. Egyszer a programozóval egyetemben mi is leborulunk Nathan elméje előtt, máskor meg tudnánk őt ölni aljasságai miatt. Egyszer megesik a szívünk Aván és együttérzünk vele, máskor… nos, az maradjon a nézők öröme.

Az Ex Machina értelmezhető fajsúlyos társadalomkritikaként is, ami tökéletesen modellezi digitalizált jelenünk emberi kapcsolatait. A törékeny férfi faján belül képtelen szerelmi viszonyt létesíteni, egy robotlányba szeret bele. A civilizációtól távol élő, rivális hím vágyainak kielégülését pedig az általa tervezett gépek teszik lehetővé. Mintha Spike Jonze A nő (Her. 2013) című filmjének továbbfejlesztett változatát, vagy a nemrégiben piacra dobott szexrobotok prototípusát látnánk.

Megannyi pozitívum mellett természetesen az Ex Machinának is vannak hibái. A cselekmény néhány ponton, némely megoldásában meglehetősen klisés. A néha fel-felvillanó homályos, fekete-fehér álomképek Caleb és Ava beteljesült szerelméről kissé kilógnak a látottak egészéből. Bár a film elég lassú tempót diktál, az izgalmas párbeszédek (pl. a Jackson Pollock festményről szóló vita) és a rendező bravúros csavarjai mégis végig maximális feszültséget eredményeznek már az első percektől. A magas fokú feszültség ellensúlyozására Garland elhelyezett egy rövid feloldást a történések közepén (Kyoko és Nathan szexi táncot lejt a Get Down Saturday Night című diszkószámra), ami inkább sikerült abszurdan viccesre, mintsem megnyugtatóra (jelzem, szándékosan). A stábból ki kell még emelnem Rob Hardy operatőri munkáját, illetve Geoff Barrow és Ben Salisbury zenéjét. Az Ex Machina gyönyörű, néhol már művészfilmes érzékenységű képekkel dolgozik, melyekben dominálnak a hideg színek (pl. szürke, kék) és a piros. A képsorokat aláfestő, vészjósló zene egy pillanatra sem teszi komfortosabbá utazásunkat Nathan poklába, mesterien fokozza tovább a titokzatosság és a gyanú okozta kényelmetlen érzésünket.

Alex Garland rendezői bemutatkozása iskolapéldája az értelmes és elgondolkodtató sci-fi filmeknek, melyek listáját olyan nagyszerű alkotások ékesítik még, mint a Csillagok között (Interstellar. Christopher Nolan, 2014) vagy az Érkezés (Arrival. Denis Villenuve, 2016). Az elismerő kritikai és nézői fogadtatás nem csupán a remekül megírt, változatos és eredeti forgatókönyv érdeme, hanem a színészi alakításoké, illetve az operatőr által megkomponált, festői szépségű képeké is. Garland elmélkedése emberi mivoltunkról eszünkbe juttathatja Philip K. Dick munkásságát, ahol az elidegenedett jövőben egy robot jellemzően jóval emberibb vonásokat mutat az igazi embernél. Az Ex Machina megtekintése után visszazökkenve saját életünkbe és realizálva, hogy a filmben ábrázolt dolgok mára már, noha kezdetlegesen, de a valóság részét képezik, el kell tűnődnünk azon, mi lesz számunkra fontosabb a jövőben: élni vagy másokat élni hagyni.