5 lap, 15 nap. Ennyire volt szüksége Gaspar Noénak, az új extrémizmus kétes hírű képviselőjének ahhoz, hogy leforgassa 2018-as, a magyar mozivásznakra Eksztázis címen került filmjét (Climax. Gaspar Noé, 2018). Az utómunkálatok elvégzésére sem maradt sokkal több idő, hiszen (ahogy azt Noé eltervezte) négy hónappal a forgatás megkezdése után, május 13-án már debütált is a film Cannes-ban.

A sajátos táncfilm története (amennyiben beszélhetünk a szó szoros értelmében vett történetről) viszonylag egyszerű. Egy népszerű, szakmailag elismert koreográfus kiválaszt magának 20 táncost, akiket a közös munka gyümölcséül Amerikába vihet, ezzel megadva nekik a lehetőséget a kitörésre. Mindegyikükkel rövid casting videót készít ambícióikról, elszántságukról és félelmeikről, amelyeket a filmnézők egy VHS-ekkel és könyvekkel teli szekrényen elhelyezett tévén keresztül láthatnak. A polcokon művek széles skálája található Nietzsche írásaitól Kafka Átváltozásáig, a Taxisofőrtől a Harakiriig: ezek mind Noé saját gyűjteményéből származnak. Ez az első jelenet, amely a film cselekményének idejére, a ’90-es évekre utal. Ezután egy elhagyatott iskolaépületben találjuk magunkat az erdő közepén, ahol éppen a monumentális koreográfia próbája zajlik, majd elszabadul a buli, később pedig a sangria és LSD okozta pszichedelikus pokol.

Párizs ég! Ezzel nem a Notre Dame 2019-es katasztrófájára utalok, hanem arra az 1990-es, Paris Is Burning című amerikai dokumentumfilmre (Jennie Livingston, 1990), amely az igazi extázist okozta a harlemi ’Ball Culture’ ismerőinek. A megjelenő táncstílusok egyike, a nevét a divatmagazintól átvett voguing, az underground LGBTQ szubkultúra egyik sajátossága az 1960-as évekből. Az eredetileg meleg, fekete férfiak által űzött táncstílus lényege a glamúr, amely halmozott kirekesztettségük miatt csak ezeken a „bálokon” lehetett igazán a sajátjuk. Ebből az amerikai táncból alakult ki Franciaországban a Noé filmjében megjelenő másik stílus, a tecktonik. Vélhetően tudatos fordulat, hogy a dj női ruhát és parókát húzva drag queen lesz, amely egy szintén ezeken az eseményeken kialakult performance (a drag queen napjainkban a RuPaul által vezetett tehetségkutatóból lehet sokak számára ismerős fogalom [RuPaul’s Drag Race]). Ezeknek a báloknak a lényege voltaképpen az volt, hogy mindenki azzá válhasson, aki lenni szeretne, még ha csak egy éjszakára is.

Az Eksztázisban ennek az ellentéte történik. Önmagukat kiteljesedni hagyó és megvalósító személyiségek helyett embertelen ösztönlényeket láthatunk lángoló hajjal, földön szeretkezve (akár a saját testvérükkel) és gyermeküket veszélyeztetve. Utóbbi, azaz a gyermekvállalással járó felelősség témája fontos szerepet tölt be a filmben Emanuelle (Claude Gajan Maull), Selva (Sofia Boutella) és Lou (Souheila Yacoub) karakterein keresztül. Mindhármukban közös, hogy a foglalkozásukkal járó életstílus áldozatai, terhességük legkevésbé sem tervezett. A társadalom által szélsőségesen megítélt abortusz kérdését feszegetik párbeszédeikkel, és Emanuelle kisfiához, Titóhoz való hozzáállásukkal, miközben egytől egyig a témával kapcsolatos eltérő álláspontot képviselnek. Emanuelle tettei következményeinek vállalása mellett döntött, Selva véleménye az általa elejtett „Jó, hogy van választásunk” mondatban fogalmazódik meg, Lou pedig eközött a két véglet között szenved döntésképtelenül, míg el nem veszíti „választási lehetőségét”, Selva szavaival élve. A film válasza a témára (a Noétól megszokott és elvárt módon): jó döntés nincs, csak lelkiismeretfurdalással, szenvedéssel és tragédiával járó végkifejlet minden esetben.

Az Eksztázisban korábbi filmjéhez, a Visszafordíthatatlanhoz (Irréversible. Gaspar Noé, 2002) hasonlóan Noé a cselekmény elején szerepelteti a történet végét. A műveit ismerők számára az sem újdonság Noétól, hogy a legkevésbé sem szégyenlős, ha filmjeiben a drogokról szerzett tapasztalatait és tudását „kell” bemutatnia. A sangriába csempészett LSD váratlan, erősen hallucinogén hatása a film előrehaladtával a nézőkön is eluralkodik a kamera közvetítésével. A statikus kameraállás és pasztellszínű kép, amit az expozícióban, az interjúknál látunk, a karakterekkel együtt veszíti el a kontrollt. Először a „bad trip”-et elszenvedő szereplők lekövetésével, majd folyamatos forgásával, neon fények kíséretében szédít minket egyre hosszabb beállításaiban a rendező. A hatás elérésében nagy szerep tulajdonítható az operatőrnek, Denis Bedlow-nak, aki Noé korábbi filmjeiben (Visszafordíthatatlan; Hirtelen az üresség [Enter the Void. Gaspar Noé, 2009]) is hasonlóképp sikeresen érte el a teljes őrület látszatát.

Bár drámában és szorongásban nincs hiány, szerencsére zenében sincs! A film elejétől a végéig, körülbelül másfél órán keresztül az elektronikus zene legnagyobb korszak- és stílusalkotó előadóinak slágerei dübörögnek. Felcsendülnek dalok többek között az 1970-es és 1980-as évek toplistáit uraló Cerrone-tól, az ambient és a techno napjainkban is egyik legnagyobb alakjától, Aphex Twin-től, az Oscar-, Grammy-, és Golden Globe- díjas Giorgio Morder-től és Thomas Bangalter-től (ez utóbbit a Daft Punk-ból ismeri a közönség). Ha maga a film nem is, a soundtrack valószínűleg sokakat levesz a lábáról.

„Íme egy francia film, amire büszkék vagyunk.” − már a film elején megjelenik Gaspar Noé értékítélete saját munkájáról. Francia mivoltához kétség nem fér (vagy ha igen, a hatalmas, giccses nemzeti zászló bizonyára elűzi), a büszkeség pedig megkérdőjelezhetetlen és érthető. Noé újabb darabbal okozott, ha nem is felhőtlenül örömtelit, de élményt munkássága kedvelőinek.