Talán nem túlzás azt állítani, hogy az Amerikai vacsora (Dinner in America. Adam Rehmeier, 2020) – ami Magyarországon először a népszerű streamingszolgáltató, az HBO GO kínálatában érhető el –, az elmúlt évek egyik legfurcsább romantikus vígjátéka, amelyet legalább annyira szórakoztató, mint amennyire fárasztó nézni.
Adam Rehmeier indie romkomjának férfi főszereplője Simon (Kyle Gallner), a világ ellen lázadó punk rocker, aki elsősorban gyógyszerkísérletek tesztalanyaként és drogterjesztéssel keresi kenyerét. A zord külsejű fiú egy sor bűncselekmény elkövetése után éppen menekülni kényszerül a rendőrség elől, ám szerencséjére a világ olyan kicsi (még akkor is, ha az Egyesült Államokról van szó), hogy véletlenül éppen legnagyobb rajongója, az enyhén ADHD-s Patty (Emily Skeggs) menti ki őt a bajból azzal, hogy befogadja Simont a családi házukba. Simon lételeme a bajkeverés, amelybe a meglehetősen különc és kezdetben bátortalan Pattyt is magával rántja, ennek következtében pedig ketten egyesített erővel osztanak majd ’igazságot’ (a saját igazságukat) az amerikai középnyugat pusztulófélben lévő külvárosaiban. A közös kalandok fokozatosan szorosabbra fűzik a két fiatal viszonyát, pedig a lány eleinte nem is sejti, hogy kedvenc punk bandájának titokzatos frontemberével, a színpadon símaszkot viselő és a közönség által csak John Q néven ismert zenésszel került egy fedél alá.
Adam Rehmeier rendező neve hazánkban kevéssé csenghet ismerősen, ezért fontos megemlíteni azt, hogy első nagyjátékfilmjét – melynek az Amerikai vacsorához hasonlóan egyúttal az írója és a vágója is volt –, a The Bunny Game (Adam Rehmeier, 2011) című, kisköltségvetésű torture porn horrorfilmet az expliciten ábrázolt erőszak miatt a Brit Filmosztályozó Bizottság (British Board of Film Classification, röviden BBFC) „besorolásra alkalmatlannak” ítélte, valamint betiltotta a forgalmazását az Egyesült Királyság egész területén[1] Műfaji és tematikus szempontból is nyilvánvaló, hogy Rehmeier az Amerikai vacsorával lényegesen könnyedebb vizekre evez, mindazonáltal vitathatatlan, hogy a film a lehető legtávolabb áll attól, hogy szokványos, ezerszer látott romantikus vígjátékként könyveljük el. A megszokott műfaji sémákra épülő szerelmi történet szokatlan megközelítésmódja már a film első képkockáin szembetűnően megnyilvánul: Simon egy új gyógyszer tesztelésében vesz részt, a beszedett tabletták egyik mellékhatásaként ömlik a szájából a nyál, miközben a vele szemben ülő, hasonlóan szedált állapotú női tesztalany, Beth (Hannah Marks) erőteljes szexuális célzásokat tesz számára úgy, hogy két szelet sülthús közé dugdossa az ujjait, ajkait pedig érzékinek szánt módon nyalogatja. Ennek a bizarr nyitánynak a hangulata jellemzi az Amerikai vacsora egészét; a nézőnek így hamar meg kell szoknia a rendező merész, finomkodást nem tűrő stílusát, máskülönben ki fogja vetni magából a film. Pontosabban fogalmazva, mivel Adam Rehmeier a manapság oly hangsúlyos politikai korrektségre totálisan fittyet hányva, arcpirító fekete humorral beszéli el a két főszereplő kalandos egymásra találásának sztoriját, így kicsit sem meglepő, ha ez az ízig-vérig indie alkotás nem nyeri el a szélesebb közönség tetszését.
Sajnálatos módon azonban annak sem lehet felhőtlen az öröme, aki fogékony az efféle morbid humorra: a rendező ugyanis a játékidő első felében – Simon és Patty karaktereinek egyenként történő bemutatása, majd összeboronálása mellett – leginkább arra koncentrál, hogy görbe tükröt tartson az amerikai középnyugat szuburbán középosztálya elé. A probléma ezzel csupán annyi, hogy Rehmeier kizárólag olyan mellékszereplőket vonultat fel, akik különféle szélsőséges sztereotípiákat testesítenek meg (lásd például Beth futballőrült családját vagy Patty apját, aki ’hívő’ emberként szeretne valami hasznosat tenni a közösségért, de amikor lehetősége nyílna arra, hogy jót cselekedjen, rögtön visszakozik), s karaktereik groteszk túlhúzottsága a térdcsapkodóan viccestől viszonylag gyorsan a bántóan bugyuta irányába tolja el a film humorát.
A sajátos társadalmi tabló felskiccelése tehát elég kudarcos vállalkozás, és az Amerikai vacsora akkortól kezdve működik igazán, amikor – hangozzék ez akármilyen közhelyesen – a cselekmény a két főszereplő között kibontakozó szerelemre kezd fókuszálni. Ugyan Simon és Patty karakterei első ránézésre semmilyen univerzumban nem tűnnek egymással kompatibilisnek – a film ebből a szempontból a hollywoodi színészből lett független filmes rendező, John Cassavetes abszurd romantikus vígjátékára, a Minnie és Moskowitz-ra (Minnie and Moskowitz. John Cassavetes, 1971) emlékeztet –, de Kyle Gallner és Emily Skeggs meggyőző színészi játéka, valamint a szereplők szájába adott, pergő és jól megírt dialógusok együttesen gondoskodnak arról, hogy a néző elhiggye a kispályás Bonnie és Clyde közti vonzalmat. Szerethetően őrült párosuk még a forgatókönyv gyengécske lábakon álló alapkonfliktusát (Simon mindenáron szabotálni akarja az együttese számára kiugrási lehetőséget jelentő koncertet, mivel nem hajlandó az egyik rivális banda előzenekara lenni) is képes élvezetesebbé tenni, bár a nevetségesen kiszámítható végső fordulat – amelyet egy meglehetősen összecsapott lezárás követ – így is zavaróan egyszerű.
Érdemes szót ejteni Jean-Philippe Bernier operatőri munkájáról, amely a történet dinamikájához és mondanivalójához egyaránt jól illeszkedik: az általa teremtett képi világban hol gyors ritmusú zoomolások hangsúlyozzák a komikumot, hol pedig önmagukban is rendkívül beszédes nagytotálok tárják elénk az amerikai középnyugat sivárságát. Kétségtelen azonban, hogy a bogaras szerelmes pár mellett az Amerikai vacsora igazi erősségét a fiatalosan életteli soundtrack jelenti, amely részben eredeti punk rock dalokból, részben pedig válogatott előadók zenéiből áll össze. Az előbbi kategória esetében nem is annyira a címadó Dinner in America, mint inkább a Watermelon című szerzemény kifejezetten fülbemászó Emily Skeggs előadásában, míg az utóbbinak a film egyik felejthetetlen jelenetét köszönhetjük, amikor a néző arcára menthetetlenül mosolyt csaló játéktermi montázsban felcsendül a kanadai származású indie rockzenész, Mac DeMarco My Kind of Woman című dala.
Noha Adam Rehmeier mindeddig ’legközönségbarátabb’ nagyjátékfilmje egyértelműen kalapot emel John Hughes nyolcvanas évekbeli tinifilmjei előtt, ám ez a punk szubkultúrába átültetett, fordulatait tekintve mégis konvencionális szerelmi történet sokkal dühösebben, olykor egyenesen tabudöntögető módon beszél (de talán pontosabb, hogy üvölt) a felnőtté válást övező olyan kérdésekről és problémákról, amelyek a Nulladik óra (The Breakfast Club. John Hughes, 1985) vagy a Meglógtam a Ferrarival (Ferris Bueller’s Day Off. John Hughes, 1986) című alkotásokban is előtérbe kerültek. Az Amerikai vacsora tehát mindenképpen egy üde színfolt a romantikus vígjátékok palettáján, egy vad és energikus feel-good movie, amelynek ettől függetlenül jót tenne, ha bizonyos pontjain mégis – ahogyan az a film során más kontextusban ugyan, de újra és újra elhangzik – „visszavenne egy cseppet”.
Lábjegyzet:
[1] A The Bunny Game című film betiltásáról szóló hivatalos indoklás elérhető a BBFC honlapján. URL: https://www.bbfc.co.uk/release/the-bunny-game-film-qxnzzxq6vlgtotg5nza1 (2021. 10. 16.)