A kortárs midcult alkotók közül csemegézni igen kényelmes feladat. Christopher Nolan, Darren Aranofsky, Jared Hess vagy éppen cikkünk alanya, Wes Anderson koruknál fogva hasonló problémakörrel, álomvilággal és kulturális háttérrel nőttek fel, mint az éppen csírába szökött új filmesztéta generáció, a magukat Tarantinóvá edzeni kívánó mozibuzik, illetve bárki a két halmaz metszetében. (A cikkben tárgyalt filmet a magyar közönség a Titanic Filmfesztivál nyitófilmjeként tekintheti meg.)

Ahogy az amerikaiak mondják, ez nem más, mint „stating the obvious”, de ha kicsit erőltetjük a gondolatot, akkor hamar felszínre bukik a vonatkozó filmek egyik divattémája, a család. Ez lehet az elvesztett (Batman filmek, Nolan, 2005, A Pankrátor, 2008, Aronofsky, 2008), elidegenedett (Donnie Darko, Richard Kelly, 2001), totál idióta (Napoleon Dynamite, Hess, 2004) vagy félig-meddig diszfunkcionális család, mint ahogy Anderson életműve esetében. Az Édesvízi élet Steve Zissouval (2004), Tannenbaum, a háziátok (2001), Utazás Darjeelingbe (2007) illetve a magyar moziforgalmazást gyászos módon elkerülő legújabb alkotás, a Fantastic Mr. Fox (2009) is főfogásul szolgálja fel elképesztő, de ennél fogva tökéletesen el is képzelhető családmodelljét. Az anderseni család tagjai módfelett érzékeny csodabogarak, az óvodai éveket idézően sértődékenyek és álmodozók, aminek következtében sem a társadalom nagy egészében, sem otthon nem lelik a helyüket. A felépítésükben bizarr összetettségű, nagy létszámú társaságok történetei rendre klasszikus kalandívben futnak, ami a diszfunkcionalitásból ugyan kifelé vezet, de nem túl messzire. Meglepetés tehát nagyon nincs a történetvezetésben, feszültség is alig, viszont az alapszituációk lökött abszurdjai, a karakterek esendő puhánysága és humanitása, az egzotikus helyszínek színekben gazdag világa, a képek hibátlan szimmetriája, valamint a humor (valahol Buster Keaton és a Monthy Python között félúton) közösen adnak egy olyan speciális ízvilágot, mely a fiatal rendezőt egyszemélyes hullámmá teszi, akinek és aminek nem mellesleg még Martin Scorcese is rajongója.

Anderson első animációs munkája, a Fantastic Mr. Fox, egyben első kölcsönzött története is, a közkedvelt és nagy hírnevű Roald Dahl azonos című könyvét veszi alapul. A glóbusznak ezen a felén jobbára ismeretlenül hangzik az író neve, talán annyit tudunk, hogy ő írta a Charlie és a csokigyár meséjét. Dahl könyvei az angolszász gyermekirodalom klasszikusai, mind a mai napig népszerűek. Sikerének egyszerű titka, hogy a nagycsaládos Dahlnak nem voltak fals elképzelései a gyerekekről. Nem gondolta se naivnak, se ártatlannak őket; mi több, azt sem hitte, hogy zavarná őket a bizarr és a szürreális beemelése a hétköznapok meséibe. Kedvenc példámmal állok itt elő, a Big Friendly Gianttel (BFG): az emberek világával határos Óriásföldjén alig terem valami a sivatagi éghajlat miatt, így mind a 12 óriás embergyerekekkel táplálkozik. Viszont az utolsó és egyben legkisebb óriás, a címszereplő BFG, ezt kifejezetten visszataszítónak találja, ezért ő elvhű vegetáriánus – Óriásföldje egyetlen takarmányán, az undorító ízű sznozzburkán él, és álomfogással foglalkozik. Az elkapott álmokat befőttesüvegekben tartja, személyre szabott hangulatúra keveri, majd éjszakánként befújja őket az emberek ablakán. Egyszer azonban az árvaház ablakából kifelé leselkedő Sophie tetten éri, ezért kénytelen sűrű bocsánatkérések közepette elrabolni őt. Kettejük között először barátság, majd egy nagyszabású terv szövődik az óriások megállítására, aminek alappillérei Erzsébet királynő, néhány katonai helikopter és egy nagyon nagy gödör lesz.

The BFG, James and the Giant Peach, Danny, Champion of the World, Witches – néhány cím a legek közül. Ebbe a felsorolásba tartozik a legújabb Wes Anderson film alapját adó Fantastic Mr. Fox is, ami ezáltal a rendező első adaptációja.

Mr. Fox (George Clooney) vadállat – visszaeső csirketolvaj. Ez a munkakör viszont összeférhetetlen a tisztes családapa képével és felelősségeivel, így hát a felszínen ő is része a jólszituált és -kulturált erdőszéli állatkommunának: újságíró. Feleségé (Meryl Streep), az elbűvölő Mrs. Felicity Fox, a közösség egyetlen tájképfestője. Fiuk, Ash, apja árnyékától, következésképpen pedig identitáskrízistől is szenvedő tinédzser. A távolról érkezett unokaöcs, Kristofferson, sztáratléta, aki meditálással és jógával tartja magát formában.

Felesége és Borz ügyvéd (Bill Murray) intéseire fittyet hányva a szeszélyes Mr. Fox egy profiljába vágóan arisztokratikus lépésre szánja el magát: új lakást vásárol, kiköltözik a föld alól. Ugyan csak kölcsönnel, de sikerül rátennie a kezét a domb tetején lévő faházra, ahonnan egyforma szépen látszik a naplemente, a helyi csirke és libafeldolgozó üzem, illetve az almasörgyár is. Fox ösztönállat lévén, szinte a beköltözést követő pillanatban tervezni kezdi az utolsó utáni, háromfázisos nagy melót, társul a valamilyen homályos oknál fogva a lakásban ragadt építészmérnököt, a patthelyzetekben jótékony önhipnózisba zuhanó Oposszumot fogadja. Míg az első két munka nem több könnyed rutingyakorlatnál, a harmadik komoly farfájással egybekötött megtorlást hoz.

A stopptrükkel készített bábfilm manapság ritkán használt animációs módszer. Nyers valóságérzetet kölcsönöz a rendhagyó fabulának, amit legkézzelfoghatóbban az állatok szőre hordoz magában. A feltűnően gyakran használt premier plánok profitálnak ebből a legtöbbet, és hamar egyértelművé válik, hogy van, amit a CGI soha nem lesz képes imitálni, akármennyire is próbálja. Ugyancsak a technikánál fogva Andersen ezúttal teljes kontrollt gyakorol a film képi világa fölött, ami nemcsak a kubricki szimmetria-mániájának kedvez, de a film humorára is kihat. A filmjeire jellemző intellektuális deadpan humor, illetve az elképesztő helyzetkomikumok teljesen organikus módon férnek meg az újdonságnak számító burleszk mellett.

Az eredeti mese rövidségét észrevehetetlen természetességgel dúsítja fel a film másfél órává, hasonlatos bravúrként Spike Jonze Ahol a vad dolgok vannak-jához (2009). Ideszámítva a szintén tavalyi Coraline-t (Henry Selick), illetve az éppen most mozikba kerülő Alice Csodaországbant (Tim Burton) úgy tűnik, hogy még mindig akadnak kultikus filmkészítők, akik szívesen időznek a gyermekkor fantáziavilágában. Ha mind a három másik mesével kapcsolatban sajnos ennyire egyértelműen nem is, de a Fantastic Mr Fox kapcsán bátran mondhatjuk, hogy szerencsénkre!