„Ma ligne de chance, ta ligne de hanche” – énekeli a híres tengerparti kettőst Marianne és Pierrot Godard halhatatlan filmjében, a hátam mögött pedig a vetítésen részt vevő legendás Anna Karina dúdolja a dalt, amit több mint 40 évvel korábban Belmondóval együtt adott elő. A vásznon a Bolond Pierrot, a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusának digitálisan felújított kópiája pereg, olyan színgazdagságban és képminőségben, amilyenben – legalábbis az én generációmból – senki se látta.

A cannes-i fesztivál eddigi legnagyobb élménye volt látni, ahogy ez a film évtizedekkel elkészülte után is egyszerre képes a mozi definíciója és létezésének szenvedélyes bizonyítéka lenni. Godard-nak ebben a műben sikerül úgy felvetni a filmmel mint reprezentációval kapcsolatos teoretikus kérdéseket, hogy közben megtartotta a mozi magával ragadó varázsát. Kösz, Jean-Luc!

De persze ennél újabb filmek is érkeztek a Croisette-re, az első öt nap leginkább említésre méltó mozgóképei következnek – de előre szólok, remekművet még nem sikerült találni.

Andrea Arnold: Fish Tank

Tizenéves kamaszlányok táncolnak panelházak árnyékában a legújabb zenei videók mintájára: olcsó melegítőkben, sokan az elhízás különböző fokozataival küszködve próbálják a reflektorfényben vonagló, csillogó tinisztárokat utánozni. Andrea Arnold brit rendezőnőt – úgy látszik – különösen foglalkoztatja a mediatizáltság kérdése és annak hatása az emberek világra vetett pillantására. Előző filmjében, a Lars von Trier projekt keretében született Red Roadban, egy térfigyelő kamerák megfigyelő központjában dolgozó nőt követett (így váltunk a megfigyelő megfigyelőjévé), és arra volt kíváncsi, hogy milyen összefüggések vannak a kamerák képe és a főhős élete között.

Az idén bemutatott Fish Tank az ipari forradalom leáldozásával lecsúszott brit munkásosztály külvárosokban élő fiataljainak életéről szóló filmek hagyományát követi és gondolja teljesen újra. Az alvilággal többé-kevésbé közvetlen kapcsolatban álló, illegális ügyleteket bonyolító vagy csak éppen bóklászó ifjak történeteinek döntő többsége srácokról szól. A csajok ezekből a filmekből szinte teljesen hiányoznak, vagy csupán a nagyszájú fiúk szexista megnyilvánulásaiban vannak jelen. Andrea Arnold viszont most arra kérdezett rá, hogy mi történik a lányokkal, míg a srácok az utcán keménykednek. A film főszereplője a 15 év körüli Mia, aki húgával és anyjával él együtt egy kisváros reménytelen lakótelepén, és suliba járás helyett – ez különbözteti meg kortársaitól – szenvedélyesen gyakorolja a break táncot. A történetbe akkor kapcsolódunk be, mikor az anya új szeretőt hoz a lakásba: a férfi kifejezetten kedvesen bánik a gyerekekkel, és hősünket arra biztatja, hogy jelentkezzen egy videóval a táncosokat kereső hirdetésre. Mia azonban szexuális vonzalmat érez iránta, és mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt a férfi tudtára hozza.

A film azért különleges, mert egyszerre képes realista módon, a remegő kézikamera gyakori használatával megjeleníteni a szereplők környezetét, és közben végig fenntartani személyes szinten is a feszültséget. A Fish Tank úgy tud hiteles maradni, hogy nem válik sem absztrakt társadalmi tablóvá, sem érzelgős melodrámává.
8/10

Park Chan-Wook: Thirst

A testi élvezetekhez és szenvedélyekhez vezető út vámpírvérrel van leöntve – derül ki Park Chan-Wook legújabb, a horror és a vígjáték határvidékén egyensúlyozó mozijából. Az Oldboy véresen komoly és súlyos atmoszférája helyett a dél-koreai zseni egy vámpírrá változó papról és annak vad szerelméről készített gyönyörű, kifordított bibliai utalásokkal teli, a huszonegyedik századi társadalom legfontosabb paranoiáit kifigurázó filmet.

Egy katolikus pap emberek iránti áldozathozatalát egy halálos vírus vakcinájának önkéntes tesztelése által kívánja megvalósítani, ám a kísérletbe hiba csúszik, megbetegszik, de egy vérátömlesztés segítségével csodálatos módon megmenekül. Hamarosan kiderül, hogy a csoda nem isteni, hanem inkább sátáni eredetű: a vér egy vámpírtól származik. A testi szerelmet addig nem ismerő főhős ezután szemet vet egy kelmebolt férjes eladónőjére, akinek valamint a vámpírvérnek a segítségével a szó szoros értelmében véve félelmetes szeretővé változik. A film innentől kezd rendkívüli finomsággal egyensúlyozni a paródia és a horror között: a férfin újra és újra kiütnek a betegség jelei, aminek ellensúlyozására embervért kell innia, ezért a kórház kómás betegeiből az infúzión keresztül szívja ki a szükséges adagot.

A vérrel kapcsolatos krisztusi metaforák – „ez az én vérem” – gyönyörű parafrázisokra ad lehetőséget a rendezőnek. Első körben papunk idős mentora ezzel a mondattal ajánlja fel saját vérét az éppen ennek szűkében levő hősünknek. Később viszont egy életen keresztül tartó vaksága pillanatnyi megszüntetéséért – mintegy Fausttá változva – adná el lelkét az ördögnek, ám a vámpírpap ugyanazzal a mondattal válaszol: ez az én vérem.

Ugyanez a mentor egy elképesztő, kifordított Hitetlen Tamás játék főszereplőjévé válik, mikor nem hiszi el a történteket. Látás hiányában csak tapintás révén bizonyosodhat meg, ezért egy Caravaggio átirat formájában hősünk felvágja önnön mellkasát, a kételkedő pedig nem a seb megléte, hanem annak eltűnése révén szerez bizonyosságot.

Az események hamarosan felpörögnek, mert a szerető is megkívánja a vámpírlét előnyeit, ám ez a vágya végül csak akkor teljesül, mikor a főhős csak saját vámpír vértestekkel átitatott nedűjével tudja a haláltól megmenteni. Ez pedig lehetőséget ad a rendezőnek egy zseniális szituáció megteremtésére: a vámpír saját karjából itatja haldokló szeretőjét, viszont mivel neki is vérre van szüksége, ezért annak csuklójából táplálkozik, egyetlen vérkeringéssé olvasztva össze kettejükét.

Aki Park Chan-Wook korábbi filmjeit kéri számon rajta, csalódni fog a Thirst láttán, de ha nyitottak vagyunk a horror intellektuális és önironikus újraértelmezésére, akkor különleges élményben lesz részünk.
8/10

Jacques Audiard: Un prophete

A börtöndráma sokat látott és ezért kényes műfajához nyúlt a zsánerek francia mestere, Jacques Audiard, és ezzel – úgy tűnik – a versenyprogram ezen szakaszában az Arany Pálma legfőbb várományosává lépett elő. Hat évre zárják el a fiatal, arab származású Malikot egy számunkra végig ismeretlenül maradó bűntény miatt, a börtönben pedig azt követhetjük végig, ahogy a bent folyó hatalmi harcok során drogcsempészek és maffiák között elkezd helyezkedni, és mind feljebb jut ezen a nem-hivatalos, rejtett ranglétrán.

Az a meglepő ebben a filmben, hogy a történet elmesélve banálisnak hat, mégis a 2 és fél órás hossz ellenére egy pillanatra sem lankad a figyelmünk. A remekül megírt forgatókönyvnek köszönhetően a rendezőnek egyszerre jut ideje a dramaturgiailag fontos események megjelenítésére és a főhős lelkiállapotának, a bezártság érzésének és a saját lelkiismeretével kötött belső kompromisszumok érzékeltetésére. Audiard egyik legnagyobb húzása, hogy a főhős álmait és belső látomásait ugyanazzal a realista képi világgal jeleníti meg, mint az „odakint” zajló történéseket. Ezáltal értjük meg, sőt érezzük a bőrünkön, hogy mennyire valós Malik számára annak a halott férfinak a vissza-visszatérő „jelenléte”, akit először ölt meg.

A történet részben követi a börtönfilmek e fajtájának a kereteit, vagyis a főhősnek eszessége és ravaszsága segítségével (e kettő szorosan összefügg) sikerül minden helyzetet, kisebb-nagyobb, főleg lelkiismereti jellegű áldozatok révén a maga javára fordítania. Amiben azonban eltér a műfaji kliséktől az az, hogy a teljes sztori alatt Malik egyetlen pozitív tulajdonságra sem tesz szert, ami miatt azonosulni, netán együttérezni tudnánk vele: attól a pillanattól kezdve, hogy a körülmények kényszere miatt az első gyilkosságot nagy nehezen elköveti, mindenen és mindenkin a lojalitás legkisebb jele nélkül lép keresztül. Ezért a film végén bekövetkező szabadulása bennünk nem szabadít fel magasztos érzelmeket, inkább csak ülünk magunkba fordulva, és megzavarodott érzelmeinken, összekevert erkölcsi ítélőképességünkön töprengünk, nem igazán tudva azt, hogy miként is kellene éreznünk magunkat.
9/10

Hong Sang-Soo: Jal Aljido Motamyunseo (Like you know it all)

A dél-koreai Woody Allen-ként számon tartott Hong Sang-Soo tulajdonképpen önéletrajzi filmeket készít – épp ahogyan idei munkájának főhőse, a közepesen ismert művészfilmrendező teszi. Sok beszédet tartalmazó filmjeiben elsősorban nem a történetek, hanem a szereplők viszonyai fontosak: régi barátokkal, szeretőkkel és ismerősökkel való találkozások állnak mindig a középpontban.

Lassan haladó, több részre széteső narratívájú filmjeit viszonylag nehéz követni, mert nem hagyja ki a dramaturgiailag jelentéktelen pillanatokat. Jelenetei tele vannak a mindennapi életből oly ismerős holtpontokkal, üresjáratokkal, amelyeket a legtöbb elbeszélésből érdektelenségük okán ki szoktak hagyni, Hong Sang Soo azonban ezekben látja saját realizmusának kulcsát. A váratlan találkozások kínos, felszínes, udvariaskodó mondataiban, a zavarban levő szereplők tétova gesztusaiban rejlik ennek a nagyon speciális, mifelénk alig ismert rendezőnek a varázsa.

Idei filmjének főszereplője egy filmrendező, aki a történet első felében egy vidéki filmfesztivál zsűritagjaként szerepel, a másodikban pedig egy barátja meghívására tart előadást azon az egyetemen, ahol tanult.

Hong Sang Soo 2002-ben sokatmondó című filmet készített: A nő a férfi jövője – és ez a gondolat azóta is meghatározza munkásságát. A történetek középpontjában álló férfiak mindig nőkkel való bonyolult, frusztrációval teli, feldolgozhatatlan viszonyaikon rágódnak, nők elől vagy nőkhöz menekülnek. Nincs ez másképp most sem, rendezőnk végül belefut fiatalkori szerelmébe, akivel az akkori szétválás sebeit próbálják begyógyítani. (Hmm, milyen érdekesen kötődik ez össze az ugyanaznap újranézett Bolond Pierrot hőseinek se veled, se nélküled történetével… Az ilyen a váratlan kapcsolódások miatt kell fesztiválokra járni!)

A Hong Sang Soo filmjeiben megbújó finom rezdülések élvezetéhez mindenképpen szükséges az ilyesmire való nyitottság, és talán a ráhangolódás is. De aki hajlandó ezekre a kis „semmiségekre” odafigyelni, igazi csemegével lesz gazdagabb.
8/10

 

One Response