A Berlinálé első három napja után eldöntöttem: nem akarok többé gyerek lenni. E nyilasmisis megállapításra az vezetett, hogy a felnőtt filmesek ítélete szerint a gyerekkor meg nem értéssel, szenvedésekkel és megaláztatásokkal teli, ráadásul olyan traumák kora, melyek egész felnőtt életünket meghatározzák.
A Dogma egyik szülőatyja, a dán Vinterberg például néhány félresikerült kísérlet után visszatért a Születésnap családtörténet-receptjéhez, és újra a gyerekkorban találja meg minden baj okát, Submarino című filmjében. A két nagyobb testvér (8 és 12 év körül) anyjuk állandó részegsége miatt arra kényszerül, hogy a csecsemő kisöcsöt – mérsékelt sikerrel – pátyolgassa. Vinterberg úgy is szikár, visszafogott és végtelenül nyomasztó filmet rendezett, hogy láthatóan mindent megtett annak érdekében, hogy a dogmaszerűségnek még az árnyékát is elkerülje. Nincs szemcsés kép, se kézikamera, se ugráló vágás, a történet is sokkal megszerkesztettebb, ráadásul a dramaturgiai fordulópontokon olyan megkonstruált képeket látunk (a sötétben cigiző fejek), amelyek szimbolikus és a film szövetétől vizuálisan elütő jellege a Dogmától teljesen idegen. A film egyébként pontosan a túlspilázott történeten csúszik el, Vinterberg – illetve a kiindulópontként szolgáló regény szerzője – nem érezte elégnek a hétköznapok egyszerű drámaiságát (amivel a dán filmek oly nagy sikereket értek el az elmúlt 15 évben), ezért túlhalmozta a tragédiákat. A gyerekkor után felnőttként látjuk viszont a már különélő testvérpárt: a nagyobbik alkoholista és hajléktalanszállón él, a kisebb kábítószerfüggő és – mivel feleségét elütötte egy autó – egyedül neveli a fiát. A film hátralévő másfél órájában ehhez még hozzáadódik gyilkosság, dílerkedés és börtön, hogy biztosan meggyőződjünk arról, ha valamit gyerekkorban elrontottak, azt később nem lehet megjavítani.
Értékelés: 7/10
Hasonlóképp vélekedhetett Mat Whitecross is, aki Winterbottom mellett dolgozott az utóbbi időben, és akinek mindehhez Ian Dury rögös élettörténete is bizonyítékul szolgált (Sex & Drugs & Rock & Roll). Az alternatív rock és punk határán mozgó, gyerekkorában félig lebénuló énekes-zeneszerző-szövegíró kaotikus, kereteket romboló életvitelét sikerült meglepően konvencionális módon elmesélni, a film során néhányszor felvillanó animációs betétek inkább csak megtévesztésre jók. Ráadásul az állandóan megbicsakló, majd pillanatokra felvillanó életút magyarázata is banalizált freudi gondolkodásról tesz tanúbizonyságot: a felnőttkort párhuzamosan látjuk a nyomorékságtól és apanélküliségtől sújtott gyerekkor jeleneteivel, és hamar nyilvánvalóvá válik, hogy minden felfelé ívelés a karrierben egy fiatalkori trauma feldolgozásának köszönhető.
Értékelés: 5/10
Azt mondjuk egy percig sem gondoltam, hogy Irakban az elmúlt 10-15 évben bárminek lenni jó volt, de például gyerekként se lehetett könnyű. A versenyben vetített Son of Babylon, Mohamed Al Daradji filmje 2003-ban játszódik, három héttel Száddám elfogása után, és egy kurd kisfiú utazását mutatja be a nagymamájával. A rendszer nyugati emberjogi aktivisták által bírált leverése azonban azzal is járt – és valószínűleg erre nem hívják fel elégszer a figyelmünket –, hogy megnyíltak a politikai foglyokat rejtő börtönök. A két főhős azért indul el a messzi északról, hogy megkeresse az ily módon évekkel ezelőtt elzárt Ibrahimot, a kisfiú apját és a nagymama fiát. Valódi road movie ez, abban az értelemben, hogy a szereplők a szétesőben levő iraki társadalom különböző rétegeit reprezentáló embereket ismernek meg, és e találkozások illetve tapasztalatok az ő világképüket is megváltoztatják. A film azonban sajnos túlzottan didaktikus, egyre többször rágják a szánkba a száddámi rendszer szörnyűségeit, ahogy hőseink már nem a börtönökben, hanem a jelöletlen és éppen feltárt tömegsírokban keresik az elvesztett férfit. Ráadásul az elnagyoltan bemutatott történethez kevés ötlete volt a szerzőnek, így nagyjából 50 perc után unalmassá, önismétlővé válik a mozi.
Értékelés: 5/10
Lehet, hogy gyereknek nem könnyű lenni, de mint kiderült, szülőnek sem az. Erről az argentin rendezőnő, Anahí Berneri mesélt egy gyönyörű filmben, de róla majd következő alkalommal…
Szívesen olvastam volna a megtalált Buenos Aires-i részek kiegészítésével vetített Metropolisról. Én bár láttam élőben tévében, de érdekelt volna, milyen is volt a hangulat élőben a Berlinárén.
Írtam volna róla, ha eljutottam volna, de sajnos már nem értem el. Izgalmas lehetett, de valszeg negyedóránál többet nem bírtam volna a -10 fokos fagyban.