Az Augusztus Oklahomában (August: Osage County. John Wells, 2013) Tracy Letts színdarabja alapján készült amerikai családi dráma, amely kiváló alakításainak és a filmben végig jelenlévő feszültségnek köszönhetően méltán szerzett hírnevet magának (ezt két Oscar-díj jelölése is jól jelzi). Különlegessége többek közt abban áll, hogy főszereplői egyértelműen a nők, általuk ismerjük meg a történetet, amely a felszínre kerülő sérelmeik és titkaik mentén bonyolódik.
Tracy Letts amerikai drámaíró, forgatókönyvíró és színész, aki darabjaival Tennessee Williams társadalomkritikai drámai hagyományát folytatja tovább. Hat darabja közül hármat dolgoztak fel filmen: a Bogárűzőt (Bug. William Friedkin, 2006), a Gyilkos Joe-t (Killer Joe. William Friedkin, 2011), és az Augusztus Oklahomábant. Az Augusztus Oklahomában színházi premierje a Chicagói Steppenwolf Színházban volt 2007-ben, Letts-et pedig 2008-ban Tony- és Pulitzer-díjjal tüntették ki érte. (A színdarabot Magyarországon a Vígszínházban mutatták be először 2009-ben Eszenyi Enikő rendezésében.) A filmadaptációt John Wells rendezte, aki íróként is dolgozik, de munkái (forgatókönyvei és rendezései) főként filmsorozat-epizódokhoz köthetők. Wellsnek nem volt könnyű dolga, hiszen olyan színházi drámát kellett adaptálnia, amelynek a világa megköveteli a szűk teret és a zsúfoltságot, de a helyszínek (az oklahomai sivár, száraz táj tárul elénk, ez megalapozza az izoláltságot: mindentől távol áll a családi ház, ahol a szobák sötétek, polcokkal zsúfoltak, de az autóutak során az utasok összezártsága is ezt erősíti) és a színészek szerencsés megválasztása remek hangulattal és dinamikával látta el a filmet.
A film a családfő, Beverly Weston (Sam Shepard) monológjával kezdődik, amely megteremti a kellő hangulatot: „Az élet nagyon hosszú. T. S. Eliot.” A néző így már az első perctől szorong, nincsen más lehetősége, a film groteszksége és a házban rejlő sötétség pedig csak ráerősít erre. A kezdő idézet a film egyféle mottója, amennyiben a hosszú csöndeket és pörgős párbeszédeket váltakoztató, két órás film ritmusának időnkénti lassúsága éppen az „élet hosszúságát” fejezheti ki. De nemcsak ebből a szempontból tekinthető mottónak, hanem az életutak tekintetében is (az anya beteg, a férje feladta, az egyik lánya egész életében ápolta őt, a másik kettő menekül előle.) Beverly alkoholista költő, a felesége, Violet (Meryl Streep) pedig rosszindulatú, gonosz nő, aki nem mellesleg gyógyszerfüggő és szájrákkal küzd. A férj eltűnésekor a család összegyűl, hogy megkeressék, de pár nap múlva kiderül, hogy öngyilkos lett. A temetésre az egész család hazatér, köztük Violet lányai, Barbara (Julia Roberts), aki széthullóban lévő házassága elől menekül, Ivy (Julianne Nicholson), aki anyja elől New Yorkba akar menekülni unokatestvérével, Kicsi Charles-szal (Benedict Cumberbatch), hogy vele folytassa az életét, és Karen (Juliette Lewis), a naiv, ostoba húg, aki marihuána-függő vőlegényével utazik haza.
A film főszereplője Violet Weston, aki drogfüggőségével nem könnyíti meg a körülötte élők mindennapjait, sosincs egy tiszta pillanata, férje eltűnésekor is az értékmegőrzőn, a pénzen jár az esze. Az asszony zavarodott, össze-vissza beszél és gyógyszereken él, legalább tíz különböző pirulát szed, van, amit fájdalomra, van, amit csak megszokásból. Ezzel együtt mégis ő irányítja a családot, bár mindenkivel ellenséges, és akárkinek nekiugrik a saját jólléte érdekében. Meryl Streep játékát joggal nevezték Oscar-díjra a legjobb női alakítás kategóriájában, hiszen kőkemény az őt körülvevő emberekkel, mégis lelkileg rendkívül törékeny nőt alakít, olyan asszonyt, aki mindenkit elmar maga mellől csak azért, hogy erős maradhasson, majd végül magányában darabokra hull. Olyan hangulatváltozásokon megy át Violet a filmben, amelyektől igazán mély lesz a karakter: láthatjuk kiabáló, gonosz anyaként, aki mindenkinek csak fájdalmat okoz, sztorizgató idős hölgyként, és szerencsétlen, magányos, zavarodott asszonyként, aki férjét szólongatja. Violet jellemvonásainak végletei között Streep ismét megmutatja sokoldalúságát, mint tette már korábban például a Sophie választásában (Sophie’s Choice. Alan J. Pakula, 1982) vagy Az órákban (The Hours. Stephen Daldry, 2002). A Violet karakteréhez hasonló női jellemábrázolás, a történet főszerepébe helyezés ritka kincs a közelmúlt filmjeiben.
Violet legidősebb lánya sem egyszerű eset, ahogy ebben a filmben egyetlen szereplő sem az. Barbara évekkel korábban elhagyta a családi házat, anyja emiatt neheztel rá, de őt hibáztatja apja öngyilkosságáért is, ugyanakkor pedig egyre várja, hogy a lánya visszatérjen hozzá. Az eltelt idő alatt Barbara megkeseredett, rideggé vált, férje, Bill (Ewan McGregor) megcsalta, azóta külön élnek, és nem tudja, visszatér-e hozzá valaha a férfi. Lányával, Jeannel (Abigail Breslin) nem értik meg egymást, úgy érzi, szülőként elbukott, és hasonlóan rossz a kapcsolatuk, mint a saját anyjával. Miután besokall anyja viselkedésétől, Barbara átveszi tőle a családfői szerepet, razziát tart a házban és megfosztja anyját a gyógyszereitől, így nyugodt környezetet próbál biztosítani családjának. A családi béke nem tartható fent könnyen, hiszen Barbara is mindenkit kontrollálni akar, és anyja eszközeit használva (gyermekként a bántalmazást: a sértést, a pofont kapta anyjától, így ő is ezt adja tovább) lassan a saját anyjává válik, egy szörnyeteggé, akitől mindenki elmenekül. Julia Roberts az Erin Brockovich, zűrös természet (Erin Brockovich. Steven Soderbergh, 2000) óta nem sziporkázott ennyire: azóta nem volt ennyire keserű, erős szerepe, sőt, talán még soha ennyire ápolatlannak sem láttuk a filmjeiben. Tőle sem lehet elvitatni a legjobb női mellékszereplő kategóriájában történt Oscar-jelölés megérdemelt voltát. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ennek a filmnek két női főszereplője van, Streep és Roberts, mindenki más pedig értük dolgozik.
A mellékszereplők sem könnyed karakterek. Ivy belefásul abba, hogy ő gondozza az anyját, Karen csak boldog akar lenni bármi áron, Jean pedig az a lázadó tini, akit az sem zavar, ha a nénikéje vőlegénye zaklatja. Violet testvére, Mattie Fae (Margo Martindale) pedig Violethez hasonlóan kegyetlen anyaként bánik a saját fiával. A női mellékkaraktereknek sem egyszerű a sorsuk, ahonnan támadás érheti őket, onnan érkezik is: például Ivy-t szembesítik a ténnyel, hogy Kicsi Charles a féltestvére, vagy Karent semmibe veszik a halotti tor során, ha pedig mégis megszólal, Violet elnémítja. De ők sem gyenge nők, csupán nem annyira erősek, mint Violet és Barbara, mivel egymást váltva, de ők a családfők, akik mindent kézben akarnak tartani, kerüljön az bármibe.
A férfi színészek is remekelnek a filmben, közülük a legkiemelkedőbb teljesítményt Chris Cooper nyújtja Charlie szerepében. Charlie a család legidősebb férfitagja, Violet sógora, akit megvisel Beverly halála. A halotti tor során kiderül, hogy még nem készült fel a családfői feladatok átvételére (az asztali áldás elmondása is gondot okoz számára), de megvan benne a kellő határozottság, ha úgy érzi, hogy a nők (Violet a család, Mattie Fae pedig Kicsi Charlie sértegetésével) túlságosan elvetik a sulykot.
A film legkiemelkedőbb jelenete a félidőnél helyezkedik el: ez a halotti tor, ahol a család minden tagja jelen van. Ez a legpörgősebb, legdinamikusabb jelenet a filmben, amely telis-tele van beszólásokkal, vitákkal, kiabálással, groteszk humorral és hosszú csöndekkel. Mindenki az asztal körül ül, ahol kellemes hangulat uralkodik addig, amíg Violet el nem foglalja helyét. Először gyászoló özvegyként szólal meg, megrója a férfiakat, hogy levették zakójukat, majd egyénenként keresi a gyenge pontokat, kit hol tudna bántani, és szép sorban mindenkit vérig sért, ez fog véget vetni a vacsorának. Amikor már túl messzire megy, Barbara támad neki, leteríti a földre, majd megfosztja anyját függőségének tárgyától, a gyógyszerektől. Bár a groteszk humor az egész filmet jellemzi, de ebben a jelenetben lesz a legszembetűnőbb. Jean a vegetáriánus étkezés mellett érvel, elmagyarázza, hogy ha az állat fél (a vágóhídon), a teste kémiai anyagokat termel, így amikor húst eszünk, megesszük az állat félelmét (amit mellesleg Violet féregnek hall elsőre). Pár perccel később mindenki feszülten figyeli Charlie-t, mert fulladozni kezd, majd a férfi annyit mond: „Lenyeltem egy nagy falat félelmet.” (A groteszkség itt a Jean által felvázolt érv majd annak nevetség tárgyává tételéből jön létre.) Ez a film legerősebb epizódja, akkora feszültség szabadul fel, hogy végül fizikaivá válik a küzdelem.
A történet lényegét a szereplők közötti érzelmi és hatalmi viszonyok és azok változásai adják. Említés szintjén négy generációval találkozunk (Violet és Mattie Fae anyjának felemlegetésével), és ebben a családtörténetben állandóan visszatér a gonoszság, a fájdalom, a bántalmazás. Generációról generációra, anyáról gyermekére öröklődik itt a gonoszság, és ez a legjobban az anya-lánya kapcsolatokban látható. Violet az anyjáról úgy mesél, mint aki hagyta, hogy bántalmazzák, becsapta, átverte őt, de ezt ő is tovább örökíti, és a lányait ott sérti meg, ahol csak tudja. Például az egész család előtt vonja kérdőre Barbarát és Billt házasságukról, vagy szembesíti Ivy-t a ténnyel, hogy Kicsi Charles-szal féltestvérek. De hasonlóan épül a testvérek kapcsolata is, akár az idősebb, akár a fiatalabb generációt nézzük. Erre kiváló példa, amikor Barbara, Ivy és Karen a pavilonban borozgatnak, majd Ivy testvéreihez való kötődését így jellemzi: „csak emberek vagyunk, akik a gének által kapcsolódnak egymáshoz, a sejtek véletlenszerű kiválasztása által.” Ez a megjegyzés illusztrálja, mennyire távol kerültek egymástól a nővérek az évek során, és ezzel Ivy van leginkább tisztában, mivel anyja mellett ragadt. A kapcsolatrendszer a nemek között sem egyszerűen épül fel. A film során esik szét véglegesen Barb és Bill házassága, de ezzel fenyegetőzik Charlie is Mattie Fae-nek, aki fiát sérti meg, amikor csak teheti. Charlie és Steve (Dermot Mulroney) a marihuána-függőségbe, Beverly az alkoholizmusba, Bill pedig egy fiatalabb nő karjaiba menekül partnere elől. A legtisztább kapcsolat érzelmi szinten talán Kicsi Charles-é és Ivy-é, bár az ő boldogságukat a vérfertőzés fenyegetése árnyékolja be.
A filmben igazán a térkezelésben jelenik meg a történet színházi eredete. Wells úgy bánik a térrel, hogy a játék helye szűk legyen, zsúfolt, sötét, ezáltal nyomasztó, kínzó hangulatot teremt. A film nagy része ennek köszönhetően a ház egy-egy szobájában, az asztal körül vagy a kocsiban játszódik, a lényeg, hogy ne lélegezhessenek fel a szereplők, ne lehessen egy nyugodt pillanatuk. A térkezelésből következik a film dinamikája is. A film vagy elképesztő tempóval száguld, ekkor csak úgy pörögnek a dialógusok, vagy kínzóan lelassul, a néző pedig feszülten várja, hogy valaki végre megszólaljon. Wells leleményessége az is, hogy a forró oklahomai családi ház szigetté válik. Annyira izolált a tér, hogy gúzsba köt mindenkit, és minden szereplőből a lehető legrosszabbat hozza ki. Az egyetlen lehetőség az elmenekülés marad, és erre Barbara is rájön: a film végén otthagyja anyját és végre fellélegezhet, még a mosoly is megjelenik az arcán, amit eddig nem igazán láthattunk.
Felvetődik a kérdés, hogy nevezhetjük-e női filmnek az Augusztus Oklahomábant? Női karakterek nézőpontjain keresztül látjuk a történetet, mégpedig hangsúlyosan nők, rendkívül erős nők történetét. Egyértelműen ők viszik a hátukon az egész filmet, a férfiak pedig alájuk dolgoznak, hogy Streep, Roberts, Martindale és Lewis sziporkázhassanak. Ugyanakkor színtisztán női filmnek sem tarthatjuk, mivel az a pár pozitív karakter, akivel szívesen azonosulunk, nem a nők, hanem azok között található, akik őket elviselik, jelesül a férfiak (Shepard, Cooper, Cumberbatch és talán még McGregor is) között.
Az Augusztus Oklahomában nem egy könnyed amerikai film, nem kapcsol ki az agyunk, miközben nézzük. Ez kőkemény családi dráma, ahol csak úgy röpködnek a sértések, beszólások és a poénok, ugyanakkor épp ezért (is) olyan film, amit nem hagyhatunk ki a repertoárunkból.