Pauline Kael 1971-ben jelentette meg a Raising Kane című esszéjét, amelyben az Aranypolgár (Citizen Kane. Orson Welles, 1941) eredetét vizsgálja. Írásával nagymértékben sikerült rombolnia a „minden idők legjobb filmjét” elkészítő Orson Welles imázsán, ugyanis Kael állítása szerint Welles-nek semmi köze nem volt a film megírásához, mégis őt tüntették fel társszerzőként Herman J. Mankiewicz mellett. Kael állítását később számos bizonyítékkal megdöntötték, de Welles hírnevén ettől függetlenül csorba esett.
David Fincher legújabb filmje, a Mank (2020) azt teszi, amit annak idején Pauline Kael: kiáll a forgatókönyvírás mellett. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a film Welles-ellenes lenne, a hangsúly inkább arra esik, hogy egy nagyra értékelt filmnek ne csak a rendezőjét/főszereplőjét emeljük az egekbe, az íróknak is érdemes figyelmet szentelni. Mi sem bizonyítja jobban Fincher törekvését, mint hogy a Mank című film írója nem más, mint saját édesapja, Jack Fincher. Mondhatni, ezzel a filmmel David Fincher nem csak Herman J. Mankiewicz-et, hanem az édesapját, és úgy általában véve a forgatókönyvírókat is rivaldafénybe állítja. A Hollywood történelmét bemutató filmek éppen eleget foglalkoztak a színészekkel és rendezőkkel (lásd például Ave, Cézár! [Hail, Caesar! Joel Coen, Ethan Coen, 2016], A némafilmes [The Artist. Michel Hazanavicius, 2011], Volt egyszer egy… Hollywood [Once Upon A Time… in Hollywood. Quentin Tarantino, 2019]). Legfőbb ideje azokra a filmipari szereplőkre koncentrálni, akiket jóval kevesebb figyelem ér. Pár évvel ezelőtt a Trumbo (Jay Roach, 2015) című film foglalkozott az 1940-es években feketelistázott Dalton Trumbo forgatókönyvíró életével, most David Fincher is Hollywood színfalai mögötti világra próbál fényt deríteni.
A Mank cselekménye Herman J. Mankiewicz életének pár hónapját beszéli el, azt az időszakot, amikor Orson Welles kérésére megírja az Aranypolgár első verzióját. A film struktúrája hasonlít Welles 1941-es filmjére, mivel itt sem lineáris a történetmondás. Az egyik történetszálon a jelent látjuk, amikor az autóbalesetet szenvedő Mank (Gary Oldman) ágyából diktálja a forgatókönyvét az asszisztensének. Olykor visszaugrunk az időben, megismerjük Mank világát és megtudjuk, hogy milyen tapasztalatok ihlették meg az írót. Köztudott, hogy az Aranypolgár főhősének, Charles Foster Kane-nek az alakja a médiamogul William Randolph Hearstöt idézi, bár Welles ezt az állítást mindig is tagadta. Fincher filmjében viszont láthatjuk, ahogyan Mankiewicz karaktere megismerkedik Hearsttel és feleségével. Továbbá a film nagyon részletesen kitér az 1930-as kaliforniai választásokra, amelynek során Mank kiábrándulását követhetjük végig: ekkor ébred rá, hogy mekkora politikai befolyása van Hollywoodnak.
A filmet 8K-ban, fekete-fehérben forgatták, majd utólag „roncsoltak” a képminőségen, hogy a látvány minél jobban idézze az 1930-as évekbeli filmeket. A hangminőség is szándékosan rossz, de Fincher olyan messzire ment, hogy az analóg vetítések jól ismert „cigarettanyoma” is feltűnik 10-15 percenként. A technikai megvalósítás igazi disszonanciáját azonban az okozza, hogy a film nem 4:3-as képarányú. A szélesvásznú kép és a gyenge hangminőség teljesen ellentmond egymásnak és inkább zavaró élményt nyújt, mint autentikusat. Az operatőri munka viszont jóval kellemesebb élménnyel szolgál, nagyon sok igényesen komponált képet kaphatunk. Sok olyan eljárást alkalmaz Fincher, amit egyenesen az Aranypolgárból vett át. Például a nagyon egyedi leblendézés, ami a ’41-es filmet jellemzi, itt is megjelenik. Emellett számos számítógépen létrehozott (CGI) képet használnak, ami Finchertől nyilván nem idegen. Ő nagyon jól tudja, hogy nem kell blockbuster filmeket készíteni ahhoz, hogy rengeteg CGI legyen a képernyőn. Ez is bizarr hatást kelthet egy 1930-as években játszódó filmben, viszont az Aranypolgár is arról híres, hogy műfaját meghazudtolóan rengeteg effekttel dolgozik. Kevésbé ismert tény, hogy Welles debütáló filmjében több speciális effekt van, mint a Csillagok háborújában (Star Wars. George Lucas, 1977). Ez elsőre nehezen hihető, de Welles trükkjei „láthatatlanok”, nem hívják fel magukra a figyelmet, míg Lucas űroperájának legszembetűnőbb erényei az effektek voltak. David Fincher karrierje során inkább az észrevehetetlen effekteket preferálta és ez legújabb filmjében sincs másképp. Azáltal, hogy a Mank ebből a szempontból tükrözi az Aranypolgár készítésének az attitűdjét, a CGI használata egyfajta tisztelgésnek is mondható.
Ami már inkább problematikusabb, hogy a sok kesze-kusza történetszál nem igazán alkot egy szerves egészt. Tény, hogy nagyon részletesen ismerhetjük meg Mank életét, és azt, hogy ez hogyan kapcsolódhat az Aranypolgár megírásához, de túlságosan csapongó a történetvezetés, és nincs eléggé kiélezve. Folyton ugrálunk a William Hearsttel kapcsolatos és a politikai mellékszál között, de egyik sincs teljes kohézióban a másikkal. Ez a probléma a film legnagyobb hibája, ami miatt egy eléggé nehezen befogadható alkotás készült.
A kilencvenes évek végén megjelent RKO 281 (Benjamin Ross, 1999) című tévéfilm is az Aranypolgár készítési folyamatába engedett bepillantást, és ha valaki ezt a filmet túlságosan felületesnek tartotta, vagy szeretne még többet tudni minden idők egyik legjobb filmjéről, annak ajánlható a Mank, de számára is csak óvatosan. Ugyanis hiába üdítő egy olyan Hollywood történelmét feldolgozó filmet nézni, amely nem romantizálja a megidézett korszak filmiparát, ha a végeredmény sajnos középszerű.