Joker… Számos érzelem kavaroghat bennünk e név hallatán, jól ismerjük már, hiszen jó pár Joker megfordult az évek során a filmvásznon, több-kevesebb sikerrel. A 2019-es Joker-film bejelentésekor sokan azt gondolták, hogy felesleges ezt erőltetni, mivel Joker, az őrült, gonosz bohóc figura már jó ideje a „lerágott csont” kategóriába sorolható. Viszont sokkoló meglepetésben volt részünk a film láttán, és ez legelsősorban az Oscar-gyanús főszereplő, Joaquin Phoenix és persze a csodálatos, kevéssé másnapos (l. Másnaposok. Hangover, Todd Phillips, 2009) rendező, Todd Phillips érdeme.
A Joker (Todd Phillips, 2019) története a ’80-as évekbeli Gotham Citybe repít vissza minket, ahol megismerkedünk Arthur Fleck-kel (Joaquin Phoenix), aki „vidám” bohócként éli szomorú, nyomorral teli életét a beteg édesanyja mellett. Kín, szenvedés, megbolondulás, majd teljes őrület jellemzi karakterünk fejlődését, azaz Jokerré válását. Ez a folyamat teljesen magával ragadja még a nem Joker-fanatikusokat is, és libabőrösen izguljuk végig az egyre brutálisabb cselekményszálat. Viszont már nézni is eleve kényelmetlen ezt a figurát. A film ugyanis tökéletesen bemutatja, hogy egy szerencsétlen, mentális betegséggel (kóros nevetési kényszerrel) küzdő embert hogyan közösít ki a társadalom, mennyire megvetik őt a többiek, és végül teljesen elpusztítják az embersége utolsó kis morzsáit is, kiölik belőle azt véglegesen.
A Joker nem egy szuperhősfilm. Nem mutatja be a főhős kalandos útját, amelynek során végül óriási küzdelmek árán feláll a padlóról és megmenti a világot a gonosztól. Ez egy teljesen más történet, egyféle tükörkép a jelenkori valóságról: a film a mai elfajzott társadalmunkról nyújt egy „csodálatos” képet, előtérbe helyezve a minden áron előre törtetést, azt, hogy átgázolunk a másikon, nem törődve a következményekkel.
A társadalmat bírálni viszonylag könnyű, de nem volna szabad elfeledkeznünk arról, hogy mi vagyunk a társadalom, mi formáljuk a „Jokereket” ilyenekké, azokká az érzéketlen gyilkológépekké, amelyekké válnak. Vagyis az ilyen tragédiák a mi lelkünkön (is) száradnak. Joker sorsa még inkább szánalomra méltó a szereplő érzékeny, törékeny pszichéje miatt, ami felett egyre inkább átveszi az uralmat a pusztításra vágyó ösztönén. A rendező Todd Phillips-nek kétségkívül határozott véleménye van a világról, és erős társadalomkritikáját nem fél milliók számára megfogalmazni. Kimért adagokban vezet be minket a sötét oldal elfeledett bugyraiba, lassan, módszeresen viszi a vászonra Arthur szenvedéseit. Bár egy csipetnyi „szerelmi önmarcangoló vonal” is megjelenik, de erről aztán kiderül, hogy csak képzelgés a szomszéd hölggyel, egyetlen említésre méltó női szereplőnkkel, a gyönyörű Zazie Beetz-cel.
A Joker az azonosulást csak egyetlen emberrel teszi lehetővé igazán, Arthurral, nagyrészt csak ő van a középpontban, rá kell fókuszálnunk, de végeredményben nem is hiányzik más a képről. Folyamatosan sajnáljuk őt, és lassacskán átvesszük felháborodását is, hiszen nem jól van az úgy, hogy bárki bármit megtehessen vele csak azért, mert ő a gyengébb. Joaquin Phoenix teljesen átadta magát a szerepnek, eggyé vált a karakterével és mesterművé formálta ezt a képregényfigurából alkotott antihőst. Nyilván Heath Ledger is tökéletes Joker volt A sötét lovagban (The Dark Knight. Christopher Nolan, 2008), de nála nem láttuk a figura megsebzett, lelkileg gyötrődő oldalát, az élettörténetét nem ismerhettük ilyen részletesen. Az Öngyilkos osztag (Suicide Squad. David Ayer, 2016) Jared Leto által alakított Jokere viszont borzalmas: a színész játéka nem hozza azt, amit egy Bűn Bohóc Herceg szerepnél elvárnánk. Ez betudható annak is, hogy a karakter nem kapott eredettörténetet, jellemfejlődése sincs, és a cselekedetei sem viszik előrébb a cselekményt, egyszerűen csak abnormális.
Jokerrel kapcsolatban Robert De Niro karakterének kulcsfontosságú szerepe van ebben a pszichológiai drámában, De Niro pedig akadály nélkül meg tudta formálni az állandóan mosolygó, kíváncsinak tűnő karaktert. Ő alakítja az álszent Murray Franklint, egy talkshow házigazdáját, akit Arthur mindig figyelmesen követ a tévében, és akit a kezdetektől fogva istenít, de végül neki sem fog kegyelmezni. Hiszen az utolsó utáni csepp is belehullt már abba a meg nem értett érzésekkel és elnyomott álmokkal (komikusi ambíciók), valamint csalódással és árulással (édesanyja) teli pohárba. Joker igazságot fog szolgáltatni a maga beteges módján.
Jeff Groth dinamikus vágásának, valamint Hildur Guðnadóttir zeneszerző és Lawrence Sher operatőr munkájának köszönhetően a film második felére egy olyan hátborzongató, lélekszorongató audiovizuális élményben tetőzik a látvány és a zseniálisan használt feszültségfokozó hangtechnika, hogy néző legyen a talpán, aki képes csontig hatoló hidegrázás nélkül végigülni ezt a filmet. Nem utolsósorban meglepő fordulat volt az is, hogy ebből a szemszögből a Wayne család lesz a főgonosz, az élén Thomas Wayne-nel (Brett Cullen). Gotham City Arthurral együtt süllyed el a koszos, büdös mocsokban, de végül mégis eljutnak a katarzishoz a záró jelenetben, ami a Jokerré válással és a megvadult bohóctömeg általi „megkoronázással” teljesül be igazán. Főszereplőnk ekkor egy rendőrautó tetején táncol, vérrel rajzolt mosollyal az arcán… − miközben az „őrjöngő mókamesterek” éljenezve kiáltják a nevét. A felszabadítójuknak tekintik Arthurt, istenítik őt.
Az utóbbi idők szuperhősfilmjei a korai filmekhez, az „attrakció mozijához” (lásd Tom Gunning) hasonlítanak, amennyiben inkább a képi világra, az elbűvölésre igyekeztek hangsúlyt fektetni, mintsem a dramaturgiailag jól megalapozott történetre. Ironikus, de pontosan egy bohóc kellett hozzá, hogy Hollywood újra megtanulja, mit jelent az igazi történet. Todd Phillips klasszikus anyagokból teremtett valami újat, ami sokáig emlékezetes marad a mozi szerelmeseinek, nem utolsósorban azért, mert azon kapjuk magunkat, hogy szimpatizálunk az ördöggel, aki lemészárolja a fél várost.
További kritikáink a filmről:
Könnycseppek az esőben avagy egy közömbös társadalom görbe tükre