A tudomány fontos szerepet játszik az emberiség történelmében: rendszerezi és átláthatóvá teszi a világ szabályrendszerét, megmagyarázza a benne létező dolgok működését, s ezáltal kijelöli a lehetséges és a lehetetlen határvonalait. A tudás birtokában lévő ember látszólag joggal feltételezheti, hogy hatalmát ki tudja terjeszteni a körülötte létező világ összességére, meghatározva ezzel fejlődését és értelmezési kereteit. Akadnak azonban olyan rejtett vagy elérhetetlen területei a valóságnak, amelyeket még a tudomány sem tud minden részletükben feltárni: az óceánok legmélyét, az űr végtelenségét vagy éppen az álmok birodalmát. Egyfajta bizarr vágyódás kötődik e lehatárolhatatlan, másfajta szabályok szerint működő szférák iránt, melyek megmagyarázhatatlan titkokat rejthetnek. A fentiekhez hasonló gondolatmenet vezethette Alex Garland rendezőt legújabb filmje, az Expedíció (Annihilation, Alex Garland, 2018) elkészítéséhez, aki túllépve az Ex Machina (Ex Machina, Alex Garland, 2014) cyborg tematikáján, ezúttal az álmok világát vegyítette a sci-fi zsáner elemeivel.

Miután Kane (Oscar Isaac) egy titkos katonai küldetés keretében eltűnik, biológus felesége, Lena (Natalie Portman) nem tud túllépni férje elvesztésén. Amikor Kane egy év után végül mégis hazakerül, már csak árnyéka önmagának: a meggyötört férfi apátiája csupán a kezdet, egy idő után a teste is kezdi feladni a harcot. Lenát és férjét egy hatósági alakulat az „X térségbe” szállítja, ahol fény derül a titkos küldetés részleteire: Kane és csapata az úgynevezett „Vibrálásba” hatolt be, egy becsapódó meteor által keletkezett jelenségbe, melynek természete még ismeretlen a tudósok számára. Lena – hogy férje életét megmentse s ezzel lelkiismeretét is enyhítse – csatlakozik a Vibrálást kutató expedíciós csapathoz, nem sejtve, hogy e bizarr képződmény nem csupán az élővilágot, de őket is gyökerestül meg fogja változtatni.

Az Expedició egyik legnagyobb erőssége, hogy narratívájában sikeresen középpontba állítja és kétségbe vonja megkérdőjelezhetetlennek tűnő ismereteinket. A külső szférából becsapódó Vibrálás ugyanis a biológiai és pszichológiai határok eltörlésével olyan mutációk kialakulására ad lehetőséget, melyek hol szemkápráztató, hol pedig horrorisztikus élővilágot hoznak létre. Az alkotás ebből kifolyólag a tudományos racionalizmus és a (fenyegető) álomvilág vékony határán egyensúlyoz, egyaránt elbizonytalanítva a csapat tagjait és a nézőközönséget. A Vibrálás bármennyire is a világunkhoz hasonlító képződmény, mégis lehatárolhatatlan, definiálhatatlan kettősségeket hordoz magában: egyszerre abjekt és megfoghatatlanul sejtelmes, veszélyes és nyugalmat árasztó, bizarr módon egyedi, mégis ismerős. Mintha csak egy (rém)álom megtestesülése volna, melyet egy újfajta tudományosság hívott létre. A bizonytalanság e szférájában az expedíció tagjai fokozatosan döbbennek rá saját tudásuk és létezésük korlátaira, miközben individualitásuk lassan kezd felszámolódni. A Vibrálás – növényi, állati és emberi – DNS-eket megtörő és örökítő tulajdonsága ugyanis a főhősök testét is mutációra kényszeríti, egyre inkább eltávolítva őket az ember egyetemes fogalmától. A „mi tesz minket emberré” tradicionális sci-fi kérdése visszhangzik az alkotás mélyszerkezetéből, amely legitimációját éppen a tudományos keretek felszámolásából nyeri. Lena nem csupán társait veszíti el, de fokozatosan önmagát is, miközben egyre közelebb kerül a Vibrálás ősforrásához, a világítótoronyhoz. Az individuum krízisének megoldására a film végső jelenetei kétféle választ tartogatnak: egyrészt az egyén teljes fizikai és szellemi megsemmisülését („annihilation”)[1] és metafizikai újjászületését, másrészt a saját magunkkal folytatott harc önmegismerési fázisát, melynek végén már nem lehetünk ugyanazok az emberek, mint azelőtt. A film végső, katartikus jelenete éppen ezért bír akkora dramatikus erővel: mire a megsemmisült Kane duplikánsa találkozik a Vibrálásból visszatérő Lenával, az eddigi kitűzött célok már feleslegessé váltak. A pár egymásra találása már nem fogható fel az egykoron volt édeni állapot helyreállításaként, sokkal inkább egy új kezdetként, ahol az élet egy újfajta megtestesülése kezdődik el.

A film tudományról és metafizikáról elmélkedő narratívája tökéletesen beleágyazódik a digitális technológia segítségével létrehozott diegetikus világ miliőjébe. Az alkotásban megjelenő látványvilág érzékenyen tükrözi a narratívában megjelenő ellentéteket, egyaránt kielégítve a franchise korszak látványfetisizált nézőközönségét és az esztétikus ábrázolás iránt fogékony nézőket. Legyen akár a természet által meghódított települések totáljairól vagy éppen a medvetámadás groteszk, horrorisztikus stílusú beállításairól és fénykezeléseiről szó, a film zökkenőmentesen képes bemutatni akár egymásnak szélsőségesen ellentmondó jeleneteket is. A néző narratívába való sikeres bevarrása leginkább az alkotás jól felépített ütemezéséből adódik, mely okosan osztja el a suspense-ra, az akcióra és az elmélkedésre szánt jelenetek egymásutánját. Az ütemezés és a látvány mellett a zene dimenziója egészíti ki végérvényesen a diegetikus világba való belefeledkezést. Geoff Barrow és Ben Salisbury zenei palettája a minimalista hanghasználattól az egészen kubricki fenségességig terjed, a felhangzó dallamok pedig funkciójukban sokkal inkább a képi reprezentáció kiszolgálásában érdekeltek, mintsem kontextusból kiszakítható zeneművekként értelmezhetőek.

Natalie Portman természetesen hozza a tőle elvárt színvonalat, realisztikus és zsigerből jövő karakteralkotása most is a vállán hordozza az egész alkotást, ellentétben a film többi női szereplőjével. Míg Gina Rodriguez hajlamos túljátszani a belevaló, mégis megőrülésre fogékony orvos szerepét, addig Tuva Novotny és Jennifer Jason Leigh a sablonosra megírt karakterük miatt képtelenek maradandót alakítani. Az egyetlen pozitív csalódás a befelé forduló fizikust alakító Tesse Thompson, aki a Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok, Taika Waititi, 2017) valkűrje után bebizonyította, hogy színészi sokoldalúságát nem érdemes lebecsülni.

Az Expedíció tehát mindenképpen értékes mű, azonban korántsem tökéletes. A film talán egyik legnagyobb problémája, hogy túl nagy hangsúlyt fektet a filozofikus elmélkedésre és ebből következően sok – egyébként elkerülhető – logikai bukfenceket vét a narratíva mikrostruktúráiban. Számos néző nehezményezte, hogy a csapat tagjai mellőzik a védőruha viseletét, hogy csónakkal utaznak a krokodiloktól hemzsegő vízben vagy éppen a földön állították fel az őrséget, nem pedig a toronyban. E nézői felháborodások véleményem szerint sokkal inkább a befogadói elvárások ki nem elégítésében, mintsem a részletek hiányosságában gyökereznek. Az Expedíció legnagyobb pozitívuma ugyanis paradox módon egyben legnagyobb hibája is: felrúgja a tudományos racionalitás szabályrendszerét azért, hogy a befogadókra bízza a látottak értelmezését. A felháborodott nézők azonban egyértelmű válaszokat akarnak, mely válaszreakció érzékenyen mutat rá a hagyományos sci-fi zsáner és a hollywoodi franchise-logika nézőkre gyakorolt hatására. Nem meglepő, de annál szomorúbb tény, hogy a pénzügyi veszteség veszélye miatt az Expedíciót a Netflix platformjára száműzték, egy remek alkotás érdemeit a televízió-képernyő szűkre szabott médiumára fokozva le.

[1] A film címének magyarra fordítása nem csupán kreativitásának hiánya miatt felháborító, hanem azért is, mert teljes mértékben figyelmen kívül hagyja – az angol címmel ellentétben – a film dramaturgiai tetőpontjára való utalást.