Elemzésemben Terrence Malick legújabb, sokakat megosztó, ám véleményem szerint lenyűgöző alkotásának tartalmi mondanivalóit tárgyalom. Az élet fáját (The tree of life, 2011) sokan szentimentális giccsparádénak tartják, azonban szerintem témáját és látványvilágát tekintve ritkaságnak számít napjaink amerikai filmes kultúrájában. Azt gondolom, remek szerzői alkotás, amely rendkívül összetett és szerteágazó mondanivalót tartalmaz, melyet izgalmas formavilággal szólaltat meg. A szóban forgó filmet általam relevánsnak tartott vallási párhuzamok alapján fogom értelmezni és elemezni. Elsősorban a műhöz kapcsolható bibliai tanítások mondandóját, és azok megjelenítési módját szándékozom kibontani.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a bibliai tanítás véleményem szerint nem minden esetben felel meg a keresztény egyházak tanításainak, amelyet a megfelelő helyen jelezni is fogok. A szóban forgó film egy amerikai család életén, valamint univerzumunk kialakulásán keresztül bepillantást enged a mindenben ott rejlő örök és végtelen szellemi szubsztancia működésébe, természetébe, valamint az ember hozzá fűződő viszonyába. Mindezt hihetetlen filozofikus, szuggesztív és költői elbeszélésmóddal teszi. Azt gondolom, a film nem megfejteni akarja az emberiség számára érthetetlen kérdéseket, pusztán megjeleníteni a megfoghatatlant, az élet minden elemét átjáró energiát, hogy gyönyörködhessen, és hálát adjon érte. Istenről mesél. Istenről úgy, ahogy azt az emberek az intézményesült vallás keretein belül elképzelik, Istenről úgy, ahogy a rendező elképzeli. A kép, melyet alkot, számomra hiteles. Minden szó hiányos, tökéletlen, melyekkel kifejezni próbálunk valamit egy megfoghatatlan szellemi erővel kapcsolatban. Mégis, Az élet fájában van valami, ami ha nem is teljesen igaz, de a világban ott lévő rengeteg fájdalom ellenére, a fülembe súgja: az élet úgy szép, ahogy van.
A film nonlineáris cselekményvezetéssel, rengeteg asszociatív, sokszor szürreális képsorral dolgozik, melyek a legtöbb esetben pusztán az élet apró pillanataiban rejlő teljességet próbálják bemutatni, melyeket körülölel és beragyog egy mély, misztikus kisugárzás. A film mintha a dolgok benső szellemi dimenzióiban játszódna, és azok feltárását tűzné ki céljául. Ezt remekül tükrözi a csend, a lebegő kameramozgás, valamint a látottak közelképei és a vallásos jellegű zeneművekre emlékeztető hangzásvilág. E ponton megemlíteném a remek operatőri, vágói és a digitális technika mesterembereinek munkáját. Csillagködöket, embereket, a világ dolgainak képét látjuk. Hangulatokat és érzéseket kapunk. A film sok szempontból kísérleti instrumentális filmnek is tekinthető, mivel gyakorta pusztán zenével kísért látványvilágok szemléltetésére törekszik, melyek csak és kizárólag a filmes médium által közvetíthetők ebben a formában. Sokszor nem a cselekmény bemutatását, hanem a szellemi világ működésének képi megformálását tűzi ki céljául. E szerveződési struktúrára az irracionalitás, a formák játékának meditatív hatása jellemző.
A filmben azonban mégis fellelhető három cselekményszál. Az egyik az univerzumunk és a világegyetem kialakulásának kálváriája egészen a földi élet megteremtéséig. Ezt egy amerikai, konzervatív család történetének dimenziója foglalja magába. A harmadik, az előzőekkel párhuzamosan futó történetszál, az idősebbik fiú kiábrándult felnőttkori élethelyzeteit tárja elénk, melyek során a szereplő álomszerű bolyongásainak lehetünk tanúi a psziché, múltat és jelent egybeolvasztó szakadékaiban. E három cselekményszálban megnyilvánuló, és az őket összekötő vallási párhuzamok feltárását tűzném ki célomul a következőkben.
A legegyértelműbb keresztényi párhuzam maga a kultúra, amelyben a film játszódik. Az 50-es évek konzervatív, istenfélő, amerikai családjának környezete, annak szokás rendszerével és erkölcsi normáival. A film egy ószövetségi idézettel kezdődik, Jób könyvének egyik passzusával (melyről a későbbiekben részletesebben is szó lesz), majd mintha a formátlan formát, a formák formáját, az állandóan megújuló élet szubsztanciájának megnyilvánulásával szembesülnénk, mintha az égő csipkebokor elevenedne meg számunkra. Isten? A nondiegetikus hang mintha Isten egyik megnyilvánulásaként szólna a folyton változó nonfiguratív alakzathoz, kifejezve egy nagyon is keresztény gondolatot. Ami annyit tesz, hogy a családban, a közösségben megélhető szeretet által a leginkább tetten érhető és megtapasztalható az a mindent átjáró szellemi energia, amely a világmindenséget mozgatja és élettel tölti meg. E gondolat, véleményem szerint, a film egyik lényegi mondanivalójának tekinthető, amelyet a mű során többször, konkrét szavakban is kifejezésre juttatnak. Ugyanakkor e szellemiség az, amely véleményem szerint a jézusi tanítás egyik legalapvetőbb üzenetének is tekinthető. Továbbá a film elején lévő megszólalás („Testvérem, anyám. Ők vezettek a te ajtódhoz.”) kifejezi a kereszténység egy meghatározó tanítását, miszerint az Istenhez vezető út Jézus és Mária személye által adatik meg.
Azonban az e szellemiségben járt út nem ennyire egyszerű, amint arra a már említett idézet is utal. A film első másodperceiben olvasható szöveg Jób történetének egy részlete. Azon hűen vallásos emberek története, kik minden parancsát megtartják az isteni igének, mégis utoléri őket a balszerencse. A kezdő idézetet, az élet felemelő és magával ragadó jellegét kifejező asszociatív képsorok és a családanyának az emberi természetet tárgyaló belső monológja követi, majd megtörténik a tragédia. A halálhír, amelyről csupán annyit tudunk meg, hogy a szülők elveszítették gyermeküket. Jóbhoz hasonlóan ezt nem tudják megérteni és elfogadni. Azt tudják csupán, hogy ők mindent megtettek azért, hogy teljes mértékben megfeleljenek az isteni törvényeknek. Ebből az irányból megközelítve lesz kifejezésre juttatva, hogy a mindent átható szellemi erő nem az antropomorfizált oksági gondolkodásmódon alapszik. Lényege nem a számító, jutalmazó vagy büntető magatartás, amely az emberi elvárások szerint működik. Lényegi természete racionálisan megfoghatatlan az emberi gondolkodás számára. Szubsztanciája a folyamatos változás, az átalakulás a halál és születés körforgásában rejlik, melyek egyformán az élet szent porcikái. Miértje nincs, és az okát sem foghatjuk fel észérvekkel soha. Amit tehetünk, az az elfogadás általi megértés, az igazunk és akaratunk feladása, a világ változó formáiban való puszta gyönyörködés és a megtapasztalásukért érzett hálaadás. Amit így kaphatunk, az a mindent betöltő béke érzete. E gondolatokat a film oksági történetmondással szembeszegülő asszociatív szerkezete is remekül kifejezi, valamint a tisztán intuitív benyomásokat megidéző szimbolikus képsorok. Különösen az utolsó percekben látottak. Továbbá megjelenik a világegyetem változásait elénk táró képsorokban, melyeket folyamatosan pusztuló és születő folyamatoknak, okozatoktól mentesnek, végtelenül szépnek és – a zenei aláfestés segítségével – mélyen szakrális jellegűnek mutat be a film. Valamint konkrét szavakkal is kimondják, jelezve, hogy e végtelenül idealisztikus világképet ugyan tudjuk, de mégsem vagyunk képesek teljes egészünkkel felfogni és eszerint élni. E szellemiséget a jézusi tanítás is magáénak vallja, még akkor is, ha a keresztény egyházak a legtöbb esetben antropomorfizált istenképet sugallnak az emberek számára, amint azt a filmbéli keresztény család magatartásában is láthatjuk. Itt megemlíteném, hogy egyfajta egyházkritikaként is értelmezhető, hogy a bibliai tanításokat a film nem tekinti azonosnak az egyházak által hirdetett tanokkal. Rengeteg olyan üzenet van, mint például a legutóbb említett, mely ugyan része a jézusi vagy tágabb értelemben vett bibliai tanoknak, azonban a keresztény egyházak sajátos interpretációban közlik azokat.
A továbbiakban a Biblia paradicsomi történetét és a film bizonyos eseményeit állítom párhuzamba. A filmben szereplő nagyobbik gyermek megfeleltethető a paradicsomi történet Ádám és egyben Éva figurájának. A gyermek folyamatosan a dolgokat működtető tartalmak tudására vágyódik, mely kifejeződik a belső monológjai által, melyek a világ jelenségeire való folyamatos rákérdezések. Tettei is a határok tesztelését jelentik, aminek a folyamatos tudásvágy a mozgatórugója. A tettek, melyek a szülői és társadalmi konvenciók felrúgását jelentik (betörés, rosszalkodás), az apa és az anya személyével való konfrontálódást. Nem hajlandó betartani az általuk hozott törvényeket, helyettük a saját maga által elképzelt világkép szerint cselekszik. Ez a fajta magatartás jelenik meg Ádám és Éva történetében is, akik a dolgok tudásának érdekében megszegik a közöttük és az Úr között kötött megállapodást. Ennek következménye a kiűzetés: az ártatlanság és tisztaság elvesztése. Számomra e bibliai történet a gyermekkorból a felnőtt korba való átlépés sokszor kínokkal teli folyamatának metaforája. Gyermekként mindent tudni vágyunk, majd mikor felnövünk, és megszerezzük e tudás nagy részét, ráébredünk, hogy vak keresésünk következményeként az élet lényegi elemét veszítettük el. Kapcsolatunkat a dolgok mögött rejlő transzcendens erőkkel. Úgy vélem, a szóban forgó fiú is pont ezt a kapcsolatot veszti el, mikor eléri a felnőttkort. E férfi megkeseredett és kiégett, ám egzisztenciálisan sikeres ember. Élete mintha folytonos bolyongás volna emlékei és a valóság felfoghatatlan dimenziói között. A vágások zaklatottsága és a szintén szimbolikus képsorok, melyek az elsivatagosodott lélek körtáncát járják, kifejezik a kiűzetéssel járó biztos pont elvesztését és a lelki magányosságot.
Az imént említettek kifejezik, hogy némiképp el lehet távolodni az isteni pártfogástól. Viszont a film befejező képsoraival hozzáteszi, hogy nem tudunk nem részesülni és nem egységben létezni az atyai gondoskodással még akkor sem, ha ugyan időlegesen eltávolodtunk tőle. Ezzel ismét felülírja a keresztény egyházak bibliai tanításokról alkotott elképzeléseit, ugyanakkor azt gondolom, hű marad a jézusi tanításhoz. Felülírja, hisz az egyházak álláspontja szerint csak és kizárólag azok kerülhetnek az Úr mennyei társaságába, kik életmódjukkal, cselekedeteikkel kiérdemlik azt, vagy megbánják tetteiket. Viszont véleményem szerint ez ismételten egy túlságosan racionális és antropomorf istenképről árulkodik, mellyel a film ugyancsak szembemegy. Számomra – és mintha a film is ezt sugallaná – a Biblia ezzel kapcsolatos tanítása az, miszerint tetteinkkel ugyan eltávolíthatjuk magunkat a Mindenség áldásos szellemétől, ezzel megnehezítve földi életünket, viszont kiesni az egységből képtelenek vagyunk. A film befejezésében mintha visszatalálna az említett férfi a rég elvesztett egység és az általa érzett szeretet ölelésébe. Az alkotás végén mintha földöntúli, mennyei dimenzióba érkezne, ahol újra átéli és megtapasztalja szerettei közelségét és az egység végtelenül boldog érzetét, miközben felnőttkora teljes mértékben az anyagi dolgokra való koncentrálásban telt.
További vallási párhuzam lehet a teljes egység képének metaforája. A bibliai tanítás szerint is minden egy, amelyet a végtelen szellemi erő tölt be és tesz egységessé, és amely mindenhol ott van. Véleményem szerint a film is ezt az egységet fejezi ki, azzal, hogy az evolúció folyamatán keresztül bemutatja, ahogy az űrből eljut az élet a Földre, amely aztán emberi formává alakul. Ugyanaz az anyag dobog bennünk, mint ami a távoli galaxisokban és bolygókban. E gondolat határozottan kifejeződik mikor a családanya nondiegetikus hangja, anyjának és testvéreinek nevezi a bolygókat. Továbbá az embereket és égitesteket összekötő, közös tulajdonságok megmutatásával is erősíti az egység képét. Konkrétan azon jellemzőkre gondolok, mint például a folyamatos változás körforgása, ami ott van az emberi élet mindennapjaiban (az esti lefekvésben és a reggeli felkelésben) és egészében (születés és halál folyamatossága) egyaránt, az évszakok ciklikusságában, vagy ami képi szinten a galaxisunk spirálformájában is tetten érhető. A folytonos változás e folyamata a világűrben is jelen van. Csillagok halnak el és születnek meg, galaxisok tűnnek el és születnek újjá. A földi szférában látott események lényege megegyezik az űrben látottakéval. Születés, halál, átalakulás. Az űrbéli mozgások mintha az emberek benső szellemi megnyilvánulásait jelenítenék meg. Csillagködök gomolyognak, hol sötéten, hol pedig mennyei fényekben pompázva. Mintha az emberi létállapotok változásait látnánk. Mintha a földi élet valamifajta leképződése volna az űrben lévő dolgoknak. Ugyanazok a tulajdonságok csupán más formában.
További párhuzamot jelenthet a dualista világkép megjelenése. A bibliai tanítások is egy kettőség harcáról és körforgásáról írnak. Az élet és halál, test és a szellem, az anyagi és a szellemi dolgok folytonos egymásnak feszülése. A filmben is tetten érhető e kettőség. Az anya és apa személyében például. Az anya, mint egy angyali személy, kinek természete a dolgok szellemi lényegét ragadná meg gyöngédségében és a folyamatos, Istenhez szóló monológjaiban. Ezt szürreális képsorokban is kifejezi a film, amikor például a levegőben táncolni látjuk az anyát. Az apa ezzel szemben a racionális anyagiság, ki a fiaival keményen és szigorúan bánik, és akinek gondolatai leginkább a pénzzel kapcsolatos dolgok körül forognak. Az említett dualizmus megjelenik a már elemzett ártatlan és tiszta gyermekkor és a vele szemben álló felnőttkor kiüresedett képében is. Valamint jól tükrözi az űrbéli események mennyei szféraként bemutatott hangulata, majd a Földön zajló evolúciós folyamat kissé zord légköre. Továbbá e kettőség metaforája lehet az élet és halál filmbéli megjelenítése. Meghatározó, hisz a gyermek elvesztésének tragédiáját a galaxisunk és a földi élet születése követi, amely kifejezheti, hogy semmi nem vész el, csupán átalakul. Továbbá a film a már oly sokat emlegetett fiú születését, gyermekkorát, majd felnőttkorban bekövetkező egzisztenciális halálát mutatja be, amelyet egy szimbolikus újjászületés követ. E kettőség tehát markánsan megjelenik a filmben.
Azt gondolom, az eddigiekben sikerült kifejtenem a filmben megjelenő a bibliai tanításokkal párhuzamba állítható, számomra legmarkánsabbnak tartott megnyilvánulásokat. A mű komplexitásából kifolyólag lehetőség volna további párhuzamokat felállítani, viszont célom a legszembetűnőbb összefüggések kiemelése volt. Befejezésül megemlítenék néhány elkerülhetetlen párhuzamot egyéb filmekkel. Tarkovszkij művészete és jellegzetes képei a víz alatti növényzet lebegéséről több ponton rendszeresen visszatérő elemét képezik a filmnek. Mintha egyfajta tiszteletadás volna az orosz rendezőnek, kinek életműve véleményem szerint pontosan ugyanarra futott ki, mint a szóban forgó film egyik lényegi törekvése: a megfoghatatlan szellemi jelenlét kifejezése. Hangulatában és képi világában is megelevenednek a Tarkovszkij-filmek szuggesztív, meditatív képsorai. Továbbá szemlélődő és pusztán zenei aláfestéssel dolgozó narratívája emlékeztethet híres instrumentális alkotásokhoz, mint például a Qatsi-trilógia vagy a Baraka felejthetetlen képei. A csendes figyelés és a sok belső monológ a Berlin felett az ég c. film hangulatát idézik. Olykor pszichedelikus jelleget öltő képsorai, valamint az univerzum sokféleségét bemutató jelenetek Kubrick 2001: Űrodüsszeia c. filmjét elevenítik fel. Külön elemzés témáját képezhetné a filmet behálózó szimbólumok megfejtése. Számos jelkép van, amelyek szinte minden képen megjelennek, ilyen például a Nap, amely szinte folyamatosan a szemünkbe világít, vagy a fa, amelyet rendszeresen megmászunk, továbbá a víz és a füst képe is visszatérő elem. Azonban mindegyiket a transzcendenssel kapcsolatos jelentések fűzik egybe a film során.
Azt gondolom, végtelen mélységekbe merül és repül a film, és vele együtt a néző is, természetesen, ha hagyja, és ha megvan benne a kellő nyitottság az efféle kalandokra. Számomra hitelesen beszél e film az ember Istenhez fűződő viszonyáról. Rendkívül kifejező és szép, sokak számára talán túlságosan is. Viszont érdekessége, hogy ebből kifolyólag folyamatosan egyfajta elidegenítettségben, egyfajta kizökkentett állapotban tartja a befogadót, mivel legyenek akármilyen érzelgősek és szemet gyönyörködtetőek a képsorok, csak nagyon ritkán tudunk azonosulni velük. A kameramozgás, a vágás, a látványkompozíciók és a film egész szerkezete sokszor annyira stilizáltnak és idegennek hat, hogy nem tudunk elveszni az érzelmek bódító illúziójában. Nem véletlenül. E jellemzők együttese által ugyanis kifejeződik, hogy nem tudjuk igazán befogadni és átlátni mindazt, ami végtelenbe veszően körbeölel mindnyájunkat. De így van ez rendjén. A film sem próbálkozik, pusztán szemlél, gyönyörködik, elborzad, röviden: gyermek módjára magába szívja az életet. Üres és tiszta tudatállapotra törekszik, amely képes befogadni a racionalitáson túlmutató dolgok végtelen rendszerét. Eközben pedig folyamatosan szem előtt tartja az utat, a szeretet útját, melyről veszélyes letévedni, azonban sokszor elengedhetetlen a célba éréshez. Ámen.