Mi történne, ha napjaink egyik tinédzser vígjátékát lejátszanánk az 1900-as évek első felében? Átmenne-e az 1930-ban életbe lépő és 1968-ig érvényes amerikai filmcenzúra-szabályzaton? Talán. De végezzünk el egy kísérletet!
Tény, hogy a tömegfilm célja az, hogy minél nagyobb közönségnek szóljon. A nézőknek pedig akció kell. Jean-Loup Bourget olyan műfajelméletet dolgozott ki, melynek két megközelítési pontja van: a formális, melyet a kritikusok használnak, valamint a kereskedelmi, mely már a klasszikus hollywoodi filmektől kezdve igen jellemző a filmpiacon. Minél több műfajjelölő megnevezést használnak egy film jellemzésekor, annál jobban bővül a nézők száma. Hasonlóan jól tükrözi a műfaji kifejezések kialakulását Sarah Berry elmélete: véleménye szerint ezek a zsánerek mindig más nézőpontból, ám mindig ugyanazzal a céllal alakulnak ki, mégpedig a leírás céljával. Beszélhetünk producerek, kritikusok vagy akár a nézők leíró szándékáról, s így lehetséges az, hogy a melléknév melléknevet követ, míg végül létrejönnek a már akár háromtagú műfaji terminusok, mint például a romantikus tinédzser vígjáték. A leírásban természetesen olvasható, hogy a szülőknek is szórakoztató kikapcsolódást jelenthet a film, és megadják a korhatárt. S ez utóbbi kényes kérdés, hiszen minél magasabb a korhatár, annál kevesebb a lehetséges nézők száma. Ezért aztán ahhoz, hogy a fiatalabbak is beülhessenek a filmet megnézni a moziba, ki kell venni abból számos olyan tényezőt, amely a mai átlagnéző igényeként fogalmazódhat meg. Hogyan oldható meg, hogy valamilyen szinten életben tartsák a klasszikus cenzúrát, de mégis alkalmazkodjanak a „felvilágosult” 21. századhoz? Bár a cenzúra látszólag megszűnt, a továbbra is állandó a harc a konzervatív és liberálisok között arról, hogy mi bemutatható és mi nem. A tiltáson alapuló cenzúra helyett életbe lépő rendszer úgy küszöböli ki a vitákat, hogy megbélyegzi a filmeket egy korhatárral. Így már csak a filmkészítőn múlik, hogy mennyit mutat meg. A bevétel szempontjából azonban tanácsos azáltal bővíteni a nézők számát, hogy nincs, vagy csak alacsony a korhatár-szabályozás a filmen.
A Könnyű nőcske (Easy A, Will Gluck, 2010) című amerikai romantikus tinédzservígjáték ügyesen oldotta meg ezt a feladatot. Kellemes kivétel a tinivígjátékok végeláthatatlan sorában. Bár a központi témája szempontjából egyezik az Amerikai pite (American Pie, Paul Weitz, 1999) óta létrejött klónsereggel, mégis különbözik azoktól. Az Easy A egész egyszerűen csak beszél erről a témáról. Vagy hazudik róla. Úgy tesz, mintha… És mindeközben semmi erkölcstelen nem történik a vásznon (persze, ha a hazugságot nem számítjuk annak). Valamilyen formában sorra megszegi a Hays-kódex szigorú pontjait, ennek ellenére úgy érezzük, hogy nem láttunk semmi olyat, ami ne felelne meg a kódex elvárásainak. A Hays-kódex három alapelvre épült. Az első azt szögezte le, hogy a filmek nem alacsonyíthatják le a nézők morális értékeit, ezért nem kelthetnek bennük rokonszenvet a bűn, a gonosz, a rossz iránt. A második alapelv azt követelte meg a filmkészítőktől, hogy csupán helyes életmintákat mutassanak fel. A harmadik alapelv pedig megtiltotta az isteni, természeti és emberi törvények megcsúfolását, illetve az ilyen törvénysértések iránti rokonszenv kiváltását.
Először szóljunk röviden a történetről! Olive, a főszereplő – Emma Stone alakítása – egy átlagos lány, aki eltörpül feltűnő barátnője mellett. Majd egy ártatlan füllentésnek köszönhetően elterjed róla az a pletyka a gimnáziumban, hogy elvesztette a szüzességét, s emiatt hirtelen reflektorfénybe kerül. A bonyodalmak ezzel kezdődnek, majd folytatódnak, miután szívességből eljátssza, hogy szexuális kapcsolatba került a homoszexuális barátjával, hogy megmentse a fiút a mindennapi megaláztatásoktól. Nemsokára sorban állnak nála a hasonló problémával küzdő fiúk, és Olive belemegy a játékba, kisebb ajándékokért cserébe segít rajtuk. Eleinte élvezi a hírnevet, ám hamarosan elveszti az irányítást az események fölött, és miközben a kisegített fiúk státusza egyre nő, Olive megítélése egyre mélyebbre süllyed. A lecsupaszított történet alapján nem kell feltétlenül vígjátékra gondolni. Sőt! Egy tizenhét éves lány esete, aki elkezdi űzni a legősibb mesterséget, inkább tragikus, mint komikus. Ám a történet könnyed és humoros párbeszédekkel, karakterekkel és epizódokkal halad előre, és a filmre remekül rá lehet húzni a közmondást: „Amelyik kutya ugat, az nem harap!”
A továbbiakban megvizsgálom a film és Hays-kódex egyes pontjainak a viszonyát. Azt, hogy látszólag miképpen töri meg a mű a főbb szabályokat, és ami még fontosabb, e szabálytöréseket miképpen érvényteleníti.
Nem készülhet olyan film, amely erkölcsromboló hatású. A nézők együttérzését soha nem vívhatja ki egy bűncselekmény, gaztett vagy bárminemű gonoszság. (Itt és a továbbiakban is a Hays-kódex magyar fordítását innen idézem: http://www.ketezer.hu/menu4/2010_02/ovalatt.htm. Ford. Barabás András.)
A főszereplő erkölcstelenül kezd el viselkedni, igaz, hazudja ezt. Áruba bocsájtja a testét, igaz, ez sem történik meg ténylegesen. Mi ez, ha nem erkölcsrombolás? A hazugságok láncolata kezdetben játék, a néző is úgy érzi, hogy ez az intelligens lány többre érdemes, megérdemli a figyelmet, még ha hazugsággal is éri el. Később, mikor a lány körül komolyra fordulnak az események, és kiközösítik őt, a sajnálkozás elkerülhetetlen. A néző tehát együttérez az erkölcsi normákat megszegő főhőssel, de a bűnösség azonban nem egyértelmű.
Csak az élet helyes normáit szabad bemutatni, ezeket kizárólag a drámai helyzet és a szórakoztatás követelményei befolyásolhatják.
Azzal, hogy a főszereplő az alapértékeket sérti meg, semmiképp sem a helyes élet erkölcsi normáit látjuk a filmben kibontakozni. A drámai helyzet és a szórakoztatás követelményei, persze, erős, normákat felülíró tényezők, a film alkotói élnek is velük bőséggel. A főszereplő leleplező vallomása azonban mindent megfordít és más színben láttat.
A házasság és a családi tűzhely szentségét kötelező megóvni. A képeknek tilos azt sugallniuk, hogy az alantas szexuális kapcsolat elfogadott vagy hétköznapi dolog.
Pedig a szex hétköznapi dolog, és már nem ritka a gimnáziumokban sem. A film be is mutatja ezt: a fiatalok úgy gondolják, a szüzességük elvesztésével előrébb jutnak a népszerűségi és érvényesülési gimnáziumi ranglétrán. A film tanulsága végső soron pozitívnak tekinthető, azt sugallja, hogy ezen a területen nem helyes a végletes álláspont. Negatív példaként a szélsőségeket állítja: egyrészt a túlbuzgó és vakhitű vallásos diákokat, akik helyből pokolba küldik a vétkezőket, másrészt pedig magát Olive-et a zűrjeivel. A negatív példák végül elnyerik büntetésüket, a film ezáltal egyértelműen a normák mellett foglal állást.
Szenvedélyes jelenetek
Mint már említettem, a filmben beszélnek a szexről, de magát az aktust nem mutatják, sőt, voltaképpen nem is űzik. Mikor Olive kisegíti első pártfogoltját, a homoszexuális fiút, a hitelesség kedvéért egy buliban „szobára megy vele”. Erkölcstelennek számít-e, amikor egy lány ugrál a meleg barátjával az ágyon, és olyan hangokat igyekeznek kiadni, mintha az valódi aktus lenne? Inkább komikus. (Megjegyzendő, hogy a homoszexuálisok bemutatása a filmekben szintén tiltott dolog volt a Hays-kódex szerint: Tilos nemi eltévelyedést bemutatni, illetve utalni rá. Természetesen, napjainkban már felvilágosultabban kezelik a filmek is a különféle szexuális identitásokat.)
Fehér nők prostituálásával nem foglalkozhat film.
Olive segélyakcióit prostitúciónak nevezni enyhe túlzás, ám végeredményben mégis az. Hiszen a diákok azt hiszik, hogy az aktusok tényleg megtörténnek. Mikor a helyzet kezd visszájára fordulni – egy fiú tényleg valódi szexet követel tőle –, rájön, hogy amit csinált, az helytelen.
Egyetlen filmben, egyetlen jelenetben sem engedhető meg bármely vallás kigúnyolása. A lelkipásztorokat egyházi minőségükben nem szabad sem komikus szereplőnek, sem gonosztevőnek beállítani. A vallási szertartásokat – bármely hitről legyen is szó – csak nagy körültekintéssel és kellő tisztelettel szabad filmre vinni.
A film megszegi ezt a pontot, de ezt oly módon enyhíti, hogy a vallásos szereplők túlbuzgóságát egyrészt szélsőségesnek, másrészt komikusnak láttatja. A fiatalok állandó és agresszív hittérítő szerepe negatívan és ironikusan van ábrázolva. Az amerikai fiatalok körében divatos az ún. tisztasági fogadalom, mely szerint megtartják szüzességüket a házasságig. Tudjuk jól, egyes vallások, társadalmak a mai napig elvárják ezt, ám azzal, hogy ez egyfajta „divattá vált” (például bált rendeznek az ilyen fiúknak, lányoknak, akik e bálon gyűrűvel fogadják meg apjuk előtt, hogy betartják önkéntes szüzességi fogadalmukat), kialakult az a szélsőséges nézet, hogy valaki vagy csak tiszta, vagy csak feslett erkölcsű lehet. A Könnyű nőcske igyekszik jó példát állítani. Bemutatja, hogy ezek a végletek semmilyen esetben sem egészségesek, a józan mértéktartás és az általános normák követésével bárki képes érett és felelősségteljes döntéseket hozni akár a szexszel kapcsolatban is.
Az Easy A-ben a legfőbb megoldást az őszinteség és a megbánás hozza meg: Olive élőben, az interneten keresztül elmeséli az egész iskolának a történetét, ezzel semmissé téve a róla kialakult képet. Persze, ez sem hétköznapi módon történik: azért, hogy lehetőleg mindenkit a számítógép elé csaljon, egy iskolai rendezvényen előad egy énekes számot, mely már majdnem a sztriptízzel vetekszik. De a cél nemes, és a küszöb itt sem „lépetik át”, mely, persze gazdasági szempontokból sem másodlagos, itt sem válik szükségessé a korhatár-szabályozás.
A film még egy további eszközzel igyekszik gyengíteni az „erkölcstelenségek” sorát, egyfajta kulturális „missziót” is felvállal folyamatosan felbukkanó metakommentek által. Ez nem újdonság az ilyen stílusú filmeknél: a Spinédzserek (Clueless, Amy Heckerling, 1995) Jane Austen Emma című regényét vette alapul, a 10 dolog, amit utálok benned (10 Things I Hate About you, Gil Junger, 1999) pedig Shakespeare-től A makrancos hölgyet, az Édeshármas (Threesome, Andrew Fleming, 1995) című sötétebb vígjáték Roché Jules és Jimjét idézte meg. Mindhárom film siker volt, az első kettőből később – a filmeknél gyengébb – sorozatot is készítettek. A siker titka valószínűleg az volt, hogy a már bevált történetekre építettek egy „tini-vázat”. Hasonlóan építkezett a Könnyű nőcske is. A kapcsolódó klasszikus pedig Nathaniel Hawthorne regénye, A skarlát betű. A Könnyű nőcske elődjeivel szemben állandóan reflektál a műre: Olive és osztálya ezt veszik az irodalom órán, Olive tisztában van tartalmával, és párhuzamosan szenved a könyvbeli főszereplővel a bűn és az érzelmek felvállalásának kettőssége miatt. A skarlát betű a természetes erkölcs belső parancsainak követését ajánlja, semmiképp sem a képmutatást, és így tesz Olive is, mikor színt vall az egész iskola előtt.
A metakommentek másik formája filmes utalásokkal dolgozik. A skarlát betű filmes adaptációi – melyből igen sok akad – egyfajta fricskával jelennek meg. Egyrészt ajánlja mindenkinek, aki nem olvasta el a könyvet az órára, ezzel megütve az átlagos tinédzserek hangját, másrészt javasolja, hogy az eredetit és ne a Demi Moore-os, „kádas adaptációt” (The Scarlet Letter, Ronald Joffé, 1995) nézzék meg, hanem egy régebbi feldolgozást (The Scarlet Letter, Robert G. Vignola, 1934). (Olive maga az idegen nyelvű moziban a német adaptációt [Der scharlachrote Buchstabe, Wim Wenders, 1973] nézi meg a filmben.)
http://www.youtube.com/watch?v=NlUetVd4rsw
Tiszteleg továbbá a film a ’80-as évek romantikus komédiái előtt is (Can’t Buy Me Love Steve Rash, 1987; Say Anything…, Cameron Crowe, 1989; Sixteen Candles, John Hughes, 1984; The Breakfast Club, John Hughes, 1985, Ferris Bueller’s Day Off, John Hughes, 1986), jelenetbevágásokkal, a cselekmény építkezésével utal ezekre.
Írásomban azt mutattam be, hogy miképpen játszik egy mai fiataloknak szánt „rom-kom” a tiltott témák kerülgetésével. A Hays-kódex ma már természetesen nem működik, az 1960-as évek végétől kezdve alig maradtak tabuk, a néző már szinte mindent láthat a filmvásznon. A cenzúra lényege az volt, hogy a filmkészítő stúdiók összhangban működjenek, úgy, hogy a szórakoztatást „felelősségteljesen” alkalmazzák. Akkoriban még a forgatókönyvek ítélő bizottságok előtt vizsgáztak aszerint, hogy melyik felel meg a kódex szabályzatainak. Manapság más módszer, a korhatár feltüntetése működik, s ebbe gyakorlatilag bármi belefér, csak megfelelően kell jelezni azt a nézőknek. Az már a rendezőktől függ, hogy mennyire széles skálán akarják nézhetővé tenni a filmjüket. E szerint az Easy A jól szerepelt a mozikban. Habár a Hays-kódex minden pontjának nem felel meg, a határokat ügyesen feszegeti, úgy, hogy a szórakoztatás igényeinek és az általános morál elvárásainak is megfeleljen. S ami a legfontosabb az ilyen műfajú művek esetén: egy könnyű, humoros film született, a zsánertől megszokottaknál értelmesebb.