Mintha a klasszikus értelemben vett filmmusical már rég feledésbe merült volna, úgy jelentette be Hugh Jackman a 2009-es Oscar-gálán azt a tényt, hogy a műfaj visszatért. A színész ugyanitt Beyoncéval közösen számos jól ismert musical-betétdal mashupját adta elő –megidézte például a West Side Story (Jerome Robbins, Robert Wise, 1961), a Pomádé (Grease. Randal Klesier, 1978) és a Chicago (Rob Marshall, 2002) című filmeket. A Jackman felhőtlen örömét kiváltó ok pedig nem volt más, mint a 2008 nyarát „retro-lázban” tartó, felejthetetlen hetvenes évekbeli dalokat visszaidéző, új „köntösbe öltöztető” alkotás, a Mamma mia!.
A Phyllida Lloyd rendezésében a mozikba kerülő Mamma mia! című musical alapját a svéd ABBA pop együttes dalai képezik, valamint a film az azonos című West End musical adaptációja. A történet középpontjában Sophie (Amanda Seyfried) és Sky (Dominic Cooper) esküvője áll, és a lány hosszú évek óta tartó vágya, hogy megtalálja édesapját. A tervét eleinte kifogástalan módon kivitelezi, az édesanyja fiatalkori naplójából megszerzett információknak köszönhetően három jelöltje is van: egy amerikai mérnök, egy svéd író és egy brit bankár.
A Mamma mia!-ban a cselekmény előrehaladásával a házasság motívuma egyre inkább veszít hangsúlyos szerepéből – a film végén Sophie édesanyja, Donna (Meryl Streep) és régi szerelme, Sam (Pierce Brosnan) egybekelése nem megalapozott, spontán döntésről van szó. Az alkotás központi kérdése pedig, hogy ki is valójában Sophie apja? A film itt hibázik, hiszen a három férfi (Sam, Bill, vagy Harry) bármelyike lehetne, azonban a néző nem kap egyértelmű megoldást. Samre lehet következtetni, hiszen ő kezdi újra kapcsolatát Donnával, de erre nincs megerősítő magyarázat vagy jelenetsor – a film ezen a téren nyitott végű történetté válik, nem kapunk egyértelmű választ erre a kérdésre.
Ennek ellenére a film minden központi szereplő sorsában egyértelmű, lezáró véggel szolgál. Sophie és Sky kapcsolata ugyanolyan marad, elkerüli a változás: a szerelmük megingathatatlan. Sam és Donna összeházasodik, az önmagukat magányos farkasnak tituláló Rosie (Julie Walters) és Bill (Stellan Skarsgård) egymásra talál. A három váláson túllevő Tanya (Christine Baranski) pedig szokásával ellentétben nem egy dúsgazdag, öreg férjjelöltet talál magának a görög szigeten, hanem egy magánál kétszer fiatalabb mixer fiút. A harmadik apajelölt, Harry (Colin Firth) alakja kapja a legváratlanabb lezárást, a film végére kiderül, hogy a saját neméhez vonzódik.
A Mamma mia! keretes szerkezetű. Az első jelenetben Sophie énekli az I Have a Dream című dalt, miközben feladja az apajelölteknek szóló esküvői meghívókat. A zeneszám utalás arra, hogy egyik legnagyobb vágya, hogy megtalálja édesapját. A zárójelenetben ugyanez a dal hangzik el, viszont az álmot Sophie már nem „kergeti”, hanem elengedi. Feltételezhetően tudja a választ a több éve fennálló kérdésére, valamint más dolgokra kezd el fókuszálni.
A film karakterei mind pozitívak, nincs „gonosztevő” alak a történetben, akinek cselekedetei a boldog végkifejlet ellen irányulnának. Ebben az értelemben „tiszta”, szinte mesei jellegű musicalről van szó. A nyugalmat természetesen Sophie kavarja fel a három esküvői meghívó feladásával. A bonyodalom ekkor kezdődik el, a cselekmény előrehaladtával pedig egyre fokozódik.
A Mamma mia!-ban szereplő karaktercsoportok tagjai élesen elválnak egymástól. Donna és két régi barátnője kiegészítik egymást, ezzel egyensúlyt adva a cselekménynek. Rosie az örök szingli, Tanya a férfifaló, Donna pedig a kettő között áll, az önfeláldozó, a gyereke érdekeit szem előtt tartó anya karaktere. Az egyensúly a férfiak csoportjában is megtalálható, ám sokkal felszínesebben. Bill a kalandor, Harry a feminin típust jeleníti meg, Sam pedig kettejük között helyezkedik el. Ennek következménye, hogy a két „köztes” karakter, Donna és Sam egybekelése a mindenek felett álló egyensúlyt szimbolizálja. Hasonló összhangot kelt Rosie és Bill előrevetített románca is.
A film tündérmese musical, hiszen a szerelmespár egymásra találása áll a középpontban, hangsúlyozottan egzotikus környezetben (egy görög szigeten, Kalokairin járunk). A film ugyanakkor show musicales stílusjegyeket is hordoz magában: Donna és barátnői fiatalkorukban előadóművészek voltak, Sophie lánybúcsúja pedig a Donna és a Dinamók egy összeeszkábált színpadon történő fellépése köré épül fel. A történetben elhangzó betétdalok integráltak, a cselekmény részét képezik és menetét előreviszik.
A Mamma mia! narratívája kétfókuszú, párhuzamba állítja a különböző csoportokba sorolható szereplőket. Egy csoportot képez Sophie és két barátnője, a másikat Donna, Tanya és Rosie, a harmadikat pedig az apajelöltek. A kétfókuszúság működhet a nemek vagy a korosztályok párhuzamba állításával is. Erre példa a film eleji Honey, Honey és Money, Money, Money dalok hasonlósága, hiszen mindkettőben három, bár eltérő nemzedékeket megjelenítő női figura énekel. Az előbbi domináns alakja Sophie, míg az utóbbiban Donna van az előtérbe helyezve. Hasonlóan párhuzamba lehet állítani a Dancing Queen és az Our Last Summer zeneszámokat tartalmazó jeleneteket is. Az előzőben a nők a függetlenségről és a szabadságérzetről énekelnek, a másodikban a férfiak pedig a Donnával együtt töltött szerelmes percek fontosságát hangsúlyozzák ki.
A musical azonban csak a film kétharmadánál nyomatékosítja az addig felszín alatt megbúvó szerelmi szálat: Donna és Sam problémákkal teli kapcsolatát az SOS című dalban emeli ki a film. A zenei betétben az egyéneken van a hangsúly és nem a csoporton. Ez már a Lay All Your Love on Me című számban is megmutatkozott, de ott hamar belépett a képbe a tömeg, ami az addig a főszerepben levő karaktereket magába olvasztotta. Az SOS ezzel szemben végig csak Donna és Sam alakjára fókuszál.
A Mamma mia! nem a klasszikus értelemben vett musicalek közé sorolható, hiszen dalbetétei egytől egyig a popzenéből származnak. Ennek ellenére nem veszít a műfajiságából, nem csupán egy zenés filmnek titulálható. Ugyanakkor Hugh Jackmannek nem lett egészen igaza, amennyiben a Mamma mia! nem élesztette fel teljesen a zsánert: a musicalek nem tértek vissza egyszer s mindenkorra. A huszonegyedik században a műfaj nem tartozik a legnépszerűbb zsánerek közé, ezt a kijelentést a filmek kis mértékű gyártása is alátámasztja. A 2016-ban jelentős közönség- és kritikai sikert arató Kaliforniai álom (La La Land, Damien Chazelle) is még mindig inkább csak kivételes példának számít.
A musical műfaja napjainkban közelebb áll a peremhez, mint a határtalan popularitáshoz. Ennek ellenére tagadhatatlanul az egyik legszórakoztatóbb zsáner, amiben probléma és akadály nélkül keveredhetnek a más műfajoknál megszokott stílusjegyek is (lásd például a Rocky Horror Picture Show műfaji hibridjét [Jim Sharman, 1975]). Lehet furcsának mondani a musicalt, de a világa, amibe a néző az adott film idejére belép, sohasem egysíkú vagy unalmas. Feltételezhetően a közönség még várja a zsáner tényleges újjászületését, de az is lehetséges, hogy ez már régóta megtörtént, csupán a nézők nem elég nyitottak rá.