A világmindenségnek nincs középpontja és nincsenek határai.
A valóság határtalan.
A képzeletnek viszont a valóság szabja meg a határait.
Jim Jarmusch legújabb filmjében egy utazásra invitálja nézőjét, amely képzelet és valóság határának súlyos szövetébe vezet. A matéria szálai annyira egymásba keverednek, hogy könnyen elveszthetjük a fonalat, de épp ez a bonyolult sodrás tágítja az értelmezés lehetőségeit. A film mindvégig a néző türelmének határán, egy borotva kifent élén egyensúlyoz. Jarmusch semmit nem magyaráz; a történet mégis egységes, kimért ütemben, ráérősen halad a maga abszurd útján, egy határozott cél irányába, egy metronóm pontosságával, kizökkenthetetlen precizitásával a végső szótagig.
A film főhőse egy meg nem nevezett magányos férfi (Isaach De Bankolé), akinek egy megbízást kell véghezvinni, de hogy mit, az majdnem a film végéig nem derül ki a néző számára. A történet csupán morzsákban adagolja az információkat. A megbízatás átvétele után hősünk repülőre száll, mely történetesen egy beszédes elnevezésű légitársaság az Air Lumiére gépe, ami egy bonyolult világba repíti utasát. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a leszállás után kezd a történet egyre valótlanabbá, egyre szürreálisabbá válni. A férfi elindul egy úton, mely Madrid és Sevilla utcáin, valamint Spanyolország déli tájain vezet keresztül. A helyszín konkrétsága csupán háttérként funkcionál, és persze hangsúlyozza, hogy hősük nem ennek az országnak szülötte és nem beszél spanyolul (amit valami kódszerű kérdésfelvetésben minden mellékszereplő meg is kérdez tőle). Hozzá kell tenni, anyanyelvén (bármi is legyen az, feltételezhetően angol) sem túl sokat kommunikál. A beszélgetések így szinte monológokká válnak, melyek csomópontok a főhős küldetése során, és utalások a további ténykedéséhez. Ám a sztori folyamán soha nem tudjuk, melyik síkon utazunk, a már említett konkrét spanyol tájakon vagy egy álomvilág útjain. E többrétű út során egy különös road-movie bontakozik ki előttünk. Összemosdódik valóság és képzelet birodalma, és nem is nagyon tehetünk kísérletet a szétválasztásukra… Úgy tűnhet, hogy az egyes epizódokat a főhős mintha csak megelevenítené „behívná” a tudatába hogy a néző mint fizikai valóságról kapjon képet róluk. Legalábbis nem tudni, hogy egy festmény tárgyait, személyeit kelti életre a főhős elméje, vagy épp fordítva, a valóság képei kerülnek vászonra…
Fantáziánknak gátat szab tudatunk, csak azt tudjuk elképzelni, amivel elménk már rendelkezik, amit le tud bontani az általunk ismert valóságdarabokra. Pszichológiai értelemben nem tudjuk meghaladni elménket, nem képes az ember olyan dolgokat elképzelni amiről nincs valamifajta előzetes tudása. Tudatunk determinált, képzeletünk minden építőkockája tapasztalatra épül, saját valóságunktól nem szabadulhatunk. A film valóságának főhősünk az irányítója, ő kontrollál mindent és mindenkit, ő az egyetlen akinek teljes tudása van, de különböző kódokra neki is szüksége van a célhoz való eljutáshoz. A végén az Amerikaival (Bill Murray) való találkozása során el is mondja: „Tudom, hogy működik a világ. De ez a tudás egyéni.” Kiemelendő, hogy ő az egyetlen, aki a tisztán látást képviseli, hogy ő nem visel napszemüveget (és persze a Meztelen Nő, Paz de la Huerta felejthetetlen alakításában, akinek viszont „normális” szemüvege állandóan jelen van). Ahogy a Mexikói (Gael García Bernal) ezt hangsúlyozza is: „…minden megváltozik, ha más színű üvegen keresztül nézed. Semmi sem valódi. Minden csak a képzelet játéka. Számomra néha a tükörkép sokkal valódibb, mint a tárgy, ami tükröződik.” A monológok más és más világot tárnak elénk, egy-egy szemüvegen átszűrt valóságot kapunk mellékszereplőinktől, egy-egy gyufásdoboz kíséretében, melyek különféle kódokat tartalmaznak, egy gondosan összehajtott papírdarabon, melyek a néző számára abszolút érthetetlenek. Ezeket megfejteni egyedül a főhős képes. A magányos férfi szubjektív tekintetén keresztül kontrollálja a mások által létrehozott objektív valóságot. „Használd a képzeleted és a tapasztalatod.” – mondja neki megbízója a film elején, és hősünk használja is mindkettőt. Ő a képzelet ereje, a fantázia birtokosa, aki a hatalmi kontroll felett áll. Tudjuk, hogy felkészült, tudjuk, hogy nem fog hibázni. Mindig nyugodt, érzelemmentes, koncentrált. A színészi játék zseniális, hősünk rezzenéstelen arccal, megfontolt mozdulatokkal, kimérten közelít célja felé, amire teremtetett. Ezt a nyugalmat és magabiztosságot hivatott alátámasztani hősünk tudatos önkontrollja, melyet a sorozatosan ismétlődő mozdulatok, a kávé elfogyasztásának szertartásos módja, a napi rendszerességgel elvégzett thai-chi gyakorlatok szintén kidomborítanak.
A mellékszereplők kiválóan asszisztálnak és viszik előrébb hősünket a végső megoldáshoz. Minden egyes ilyen találkozás során hangsúlyos mondatok hangzanak el, melyekre hősünk csupán hallgatásával reflektál. Begyűjti a kellő információt, amit a későbbiekben fel is használ. A tárgyak, éppoly nyomatékossággal rendelkeznek, mint mellékszereplőink. A kamera hosszan időz egy-egy hétköznapi tárgyon, egy (illetve kettő) kávéscsészén, gyufásdobozon, utcatáblán, valamint műtárgyakon, festményeken vagy egy filmplakáton. Ezzel is aláhúzva azt a megfigyelő jelleget, melyet hősünk képvisel. A nem épp hétköznapi figurák groteszk elrajzoltsága, a felületes jellemábrázolás (melynek mélyítése láthatóan nem tartozik rendező törekvései közé), az időtlenség, az abszurd szituációk sora, a történetmondás a történetmondásban, sőt egyes esetekben még a tér különös sterilitása is egy álomszerű útra vezeti a nézőt. Gondoljunk csak a múzeumi belső üres fehérségére, vagy a repülőtér üveg-fém ridegségére. Christopher Doyle operatőr képei kifinomultak, tökéletesen mutatják álom és valóság átmenetének megfoghatatlan keverékét. A tükröződések, furcsa kamerapozíciók, félrekomponáltság, a részleteken, tárgyakon való elidőzés, mind-mind egy tudatosan „más-világ” érzetét keltik nézőjében. E „más-világ” filmi irányultságára reflektál a Fehérruhás Nő (Tilda Swinton) monológja: „A legjobb filmek olyanok, mint egy álom. Sosem tudod biztosan, hogy láttad-e.” Különböző magvas gondolatokat hallhatunk epizodistáinktól nemcsak filmről, de tudományról, zenéről, drogokról, valamint a „bohémekről” egyaránt. És bármilyen furcsák is külön-külön ezek a gondolatok, a végső nagyjelenetben valahogy minden összeér az Amerikaival folytatott beszélgetés során. Az Amerikai által jelképezett társadalmi kontrollon kell hősünknek felülemelkednie. Egy elnyomórendszer irányítóját kell kiiktatnia, aki a film egészén jelen van, igaz nem személyében, hanem egy helikopter mindenütt feltűnő, minden felett álló megjelenítésében. És épp ez az, amit az Amerikai képvisel: a minden felett állást, és ezt szavakkal is tudomásunkra juttatja: „Nektek, hétköznapi embereknek fogalmatok sincs, hogy ez a világ hogyan is működik valójában.” Szerinte ezt ő tudja csupán. Lenéz mindent és mindenkit, „a zenékkel, a filmekkel, a tudománnyal… a bohémek hallucinogén drogjaival mérgezett” tömeget. Mivel hősünk célja a kontroll alól való felszabadulás, az Amerikainak mindenképp vesznie kell. „Aki azt hiszi, különb élete van a többi embernél, az látogasson el egy temetőbe. Ott majd meglátja, mi is az élet valójában.” – lehetne e többször visszatérő idézet a film mottója, mely szerint a túlzottan ember felett állóknak sorsa a bukás. A film végén magányos emberünk egy újabb cetlit kap, ami viszont teljesen üres, mint az utolsó festmény is melyet szemlél, ami egy fehér vásznat, leplet ábrázol. Az eddigi sötét öltönyös hős színes ruhába öltözik, és a legvégén a kamera is elveszti. Felszabadult minden kötöttség alól. Mintha megszűnt volna minden, ami felesleges, kiürült a kép, és a valóság határtalanná vált…
Most viszont meg kell állni! Mint azt már írtam az elején, a film értelmezési lehetőségei tágak, ez a megközelítés kitüntetetten egyéni, e cikk írójának „fantáziája” által jutott erre az útra. Ez nem szentírás, csak egy variáció, mely lehet, hogy az alkotói szándékkal nem teljesen egyezik meg. A film egyvalamit mindenképp nézője tudatába vés: „Minden dolog szubjektív.” Minden egyes befogadó számára jelenthet mást és mást. A film nem valóság, a valóság nem film, és ezek mindegyike távol áll saját álmaitól. Ezt olvashatjuk ki Jean-Louis Baudry egy korábbi tanulmányából: „Mind a film, mind az álom esetében a néző passzív, immobil, viszonylagos anonimitásban van, és sötétben nézi az előtte pergő képeket. Nagy különbség viszont, hogy míg az álmot én »vetítem« és saját tapasztalataimból áll, addig a filmet nem én készítem, és nem is az általam korábban tapasztalt motívumok jelennek meg benne.”