Az 1982-es Szárnyas fejvadász (Blade Runner. Ridley Scott, 1982) kétségkívül a cyberpunk műfajának egyik megkerülhetetlen darabja. Megjelenésekor azonban nem aratott azonnali sikert, csak később tett szert komoly rajongóbázisra, ami kultuszfilm státuszba emelte a filmet, egyben annak folytatását remélte. Napjainkra a Szárnyas fejvadász elismert alkotássá vált, emiatt sem kerülhette el a 2010-es években tomboló folytatáshullám. Az ikonikus film második részét, a Szárnyas fejvadász 2049-et (Blade Runner 2049. Dennis Villeneuve, 2017) Denis Villeneuve rendezte, Ridley Scott pedig ezúttal a vezető produceri székben foglalt helyet, de jogosan lehet büszke utódjára. A Szárnyas fejvadász 2049 elején egy felirat tájékoztat minket az előző rész óta történtekről: a replikánsok fellázadtak, majd a lázadás leverése után az emberek új, engedelmesebb replikánsok gyártásába kezdtek. Aki a régebbi modellek közül túlélte az incidenst, bujkálni kényszerül a szárnyas fejvadászok elől. Főhősünk, ’K’ (Ryan Gosling) is fejvadász, egy új szériás replikáns, akit saját elődei kiiktatására alkalmaznak. Következő feladata pedig olyan nyomokat tár fel, amelyek az általunk már jól ismert Rick Deckardhoz (Harrison Ford) vezetik.
Villeneuve alkotása kiemelkedik a cyberpunk filmek közül, ugyanis a Szárnyas fejvadász 2049-ben a szintetikus emberek és állatok mellett megjelennek a szintetikus növények is. Az előzményeket összefoglaló szöveg beszámol egy éhínségről, amely elől Niander Wallace (Jared Leto), a replikánsokat gyártó cég feje kínált egérutat szintetikus növények kifejlesztésével. A cyberpunkot jellemző egzisztenciális válság így nem csak az emberek szintjén van jelen, hanem az egész világra kiterjedt, így szinte semmiről sem tudni biztosan, hogy igazi-e. Ebből a kérdésből adódik egy másik: egyáltalán mi számít „igazinak”? Az első részben már láthattuk az embereket érintő egzisztenciális válságot, azonban az androidok és az emberek közti határ elmosódása, mely korábban Deckard alakjában csúcsosodott ki, itt még radikálisabb. (A Szárnyas fejvadász rendezői változatának befejezése ugyanis azt sugallja, hogy maga Deckard is replikáns, akárcsak az áldozatai. A folytatás is ezt a végkifejletet veszi alapul.) A Szárnyas fejvadász 2049-ben kulcsfontosságú továbbá a replikánsok egyfajta evolúciója, biológiai fejlődése, amely alighanem végképp eltörli a természetes és a mesterséges ember közti különbséget. (Ugyanis két replikáns szerelméből gyermek születik mindenféle technikai beavatkozás nélkül, természetes úton.)
A neo-noir jelleg szintén egy az első részből átemelt, illetve továbbgondolt elem. Már Ridley Scott rendezésében is nagy hangsúlyt kapott a noirra jellemző nyomasztó társadalmi közeg ‒ a bűnözés, az érdektelenség, az, hogy mindenki gyanús és senkiben sem lehet megbízni, vagy a végtelenségig kiábrándult férfi főhős, aki a törvény és az illegalitás határán egyensúlyoz ‒, melyet egy alternatív jövőbeli, túlzsúfolt, lepusztult városképpel kombináltak az alkotók. A Szárnyas fejvadász 2049 egyik izgalmas újítása, hogy több helyszínen játszódik, és az érzéketlen, technokrata polisz mellett üres, elhagyatott tereket is láthatunk. A látszólag különböző helyszínek paradox módon mégis egyeznek lényegükben, ugyanis hőseink millióktól körülvéve és a semmi közepén is egyaránt magányosak.
A tér kettősségét rendszerint a zene is kihangsúlyozza: a nyomasztó, már-már inkább zajszerű, nondiegetikus zene és a mély csend váltja egymást a film alatt. A kürtök egyértelműen „lebuktatják” Hans Zimmert, napjaink egyik legismertebb filmzeneszerzőjét, akinek többek között A Karib-tenger kalózai: A világ végén (Pirates of the Caribbean: At World’s End. Gore Verbinski, 2007) vagy az Eredet (Inception. Christopher Nolan, 2010) filmzenéjét köszönhetjük. Társzeneszerzője, Benjamin Wallfisch neve már talán kevésbé hangzik ismerősen, hiszen pályafutása során nagyrészt horrorfilmek zenéit szerezte (például az Amikor kialszik a fény [Lights Out. David F. Sandberg, 2016] és az Az [It. Andy Muschietti, 2017] dallamait). Jobban belegondolva, a Szárnyas fejvadász 2049 aláfestő zenéje a magas és mély hangok telítettségével, valamint a már említett szélsőséges váltásokkal hasonlít is a horrorfilmes konvenciókhoz. A nyomasztó, érzéketlen atmoszférát azonban megtöri a film egyik jelenete, amelyben diegetikus zeneként Elvist halljuk, szívszorító nosztalgiát ébresztve az emberi civilizáció egyszerűbb napjai iránt.
A helyszínek változatossága mellett a lassú ritmus képezi a legjelentősebb különbséget az előző Szárnyas fejvadászhoz képest. Villeneuve csaknem háromnegyed órával hosszabb játékidővel dolgozott, mint Ridley Scott. Az első rész cselekménye rövid időt ölelt fel, és mintha az események is gyorsabban követték volna egymást; a film ugyan két órás, de gyors kibontakozású, maximum két nap cselekményét mutatja be, bár ez is inkább egy hosszú estének tűnik a nappali felvételek hiánya miatt. Ezzel szemben az új rész nézésekor nagyon is lehet érezni az időt (és nem csupán a nappalok és éjszakák váltakozása miatt), ami persze nem feltétlenül jelent problémát. A jelenetek többsége nagyon elnyújtott, és paradox módon egyszerre nyomasztó, de mégis meditatív képi világot tár elénk Roger Deakins operatőr, aki kiváló munkát végzett. Egyes nézők számára lassú ritmusa miatt unalmasnak tűnhet a film, bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy bőven van időnk gondolkodni.
A hosszú jelenetek nagy hangsúlyt helyeznek a történet érzelmi és filozofikus vonatkozásaira, nem kis erőfeszítéseket követelve a színészektől. A többségük maradéktalanul megbirkózik a feladattal: Ryan Gosling és Harrison Ford egyaránt zseniálisak, bár utóbbi kevesebbet szerepel, és a film fordulópontjai is kétségkívül Gosling játéka miatt veszik igazán igénybe a nézőt érzelmileg. A mellékszereplők közül Robin Wright és Ana de Armas is meggyőzően alakít összetett karaktereket, Dave Bautista pedig körülbelül tíz perc alatt bebizonyítja, hogy sokkal több van benne, mint amit Draxként írnak neki. (Bautista A galaxis őrzői [Guardians of the Galaxy 1-2. James Gunn, 2014-2017] című Marvel-filmekben alakított, Drax nevű karakterrel futott be, aki az első részben enyhén autisztikus vonásokkal rendelkező idegen, és egyetlen célja bosszút állni a családjáért, míg barátaiban újabb „családra” nem lel. A második részben sajnos már csak egy tuskó rossz viccekkel.) Sajnálatos módon, Jared Leto kissé túllő a célon, és már a ripacskodás határát súrolja ‒ bár ami azt illeti, a legtöbb filmjében pontosan ezt teszi.
A Szárnyas fejvadász 2049 összességében méltó az elődjéhez, és valószínűleg hasonlóan ikonikus alkotásként fogunk visszaemlékezni rá a jövőben. Az egyetlen komolyabban zavaró tényező a lassabb ritmus lehet, amelyen talán segített volna még egy kis vágás (nem konkrét jelenetek kivágása, csak egy-egy hosszabb jelenet rövidítése pár másodperccel). Mindenesetre a film hosszára nem árt felkészülni, a súlyára szintén, hiszen a film tulajdonképpen ‒ mint a legtöbb cyberpunk alkotás ‒, azt a kérdést boncolgatja, hogy pontosan mit is jelent embernek lenni. Azonban egyes műfaji társaival ellentétben, a Szárnyas fejvadász 2049-ben az elgondolkodtatás kerül fölénybe az akciójelenetekkel szemben – ami igencsak a film előnyére válik.