A Coco című, 2017-ben a mozikba került amerikai animációs film (Lee Unkrich, Adrian Molina) nagyon sok szinten képes elkápráztatni a nézőket. Nem csupán a megragadó látványvilág, a sodró narratíva és annak kulturális beágyazása, hanem a film üzenete is említésre méltó. A történet a Mexikóban különösen fontos eseményként ünnepelt halottak napján játszódik, amely által egyrészt az európai nézők betekintést kapnak a halál fogalmának másféle kulturális megközelítésébe, másrészt pedig a mexikói hiedelem- és hitvilágba, és az ottani társadalom által preferált tradicionális értékrendbe.

Főszereplőnk, Miguel egy nagycsalád tagja, akik kemény munkával generációról generációra küzdötték fel magukat és váltak családi vállalkozásként egy nagy cipészmanufaktúrává. A halottak napja a már nem élő felmenőkről való megemlékezésről szól, így tudjuk meg, hogy Miguel üknagyapja elhagyta a családot a zenéért, ami miatt a muzsikálás szitokszóvá válik a család összes tagja számára generációkon keresztül. Ezt leginkább a főszereplő kisfiú szenvedi meg, akinek a vérében csörgedezik a zene, így nehezen tudja elfogadni, hogy a cipészmesterséget kell tovább vinnie ahelyett, hogy muzsikussá válhatna. Eldönti, hogy a szülők akarata ellenére részt vesz egy versenyen, és bemutatja tehetségét. A családdal való ellenszegülésből ered később a bonyodalom: Miguel az ükapjának hitt híres Ernesto de la Cruz gitárjának ellopásakor átkerül a Holtak világába. Az Élők és a Holtak világa között ezen az ünnepnapon nyílik egy átjáró híd, melyen a rájuk emlékezőknek köszönhetően a már nem élő rokonok, felmenők átléphetik az Élők világának ajtaját, és egy napot tölthetnek közöttük, láthatják leszármazottaikat, és átvehetik a számukra felépített oltárról az ajándékokat. Miguel kalandja tehát a Holtak világában folytatódik, ebben a színes, nyüzsgő kavalkádban, ahol megismerkedik a felmenőivel, és megtudja üknagyapja igazi történetét.

A történet magával ragadja a nézőt, annak ellenére, hogy a „plot twist”-ek többnyire kiszámíthatóak. A karakterek jelleme nem túl precízen megrajzolt, de arra bőven elég, hogy megértsük a motivációkat, amelyek előre viszik a cselekményt, és a film végére több szereplőnél is kirajzolódjon egy jellemfejlődés. A film elején Miguelt csak a zene érdekli, a családi értékekről megfeledkezik, míg a családtagjai nem értik meg a fiút, és rá akarják erőltetni a saját akaratukat. Ez a felállás végül teljes mértékben fellazul, és egy szokásos Disney-filmes fogással („minden jó, ha a vége jó”) a film végére helyreáll a rend: Miguel zenélhet, melyet végül a család nem ellenvetéssel, hanem támogatással figyel; igazi üknagyapja, Hectór és üknagyanyja pedig a túlvilágon megtalálják egymást és Cocóval, a kislányukkal egyesülve teljes családként élhetik boldogan napjaikat. A narratíva végkimenetele nem okoz nagy meglepetést, de a filmben a legnagyobb csavarnak számító fordulat, az „igazi apa felbukkanása” is előre látható. Ez azonban nem vesz el a film értékeiből, hiszen pontosan attól érdekes, hogy egy viszonylag egyszerű, sematikus struktúrát felhasználva válik különlegessé. A mexikói kultúrába való beágyazottság hozza meg igazán a varázsát a filmnek, és az, ahogy ezt vizuálisan és a hanghasználat által is érzékletesen mutatják be. A halott-kultusz és a mexikói kultúra színessége a halált a fekete színnel összepárosító, gyászközpontú nyugati halálfelfogással szemben erős kontrasztot visz a filmbe, és talán oldja a nyugati nézőkben is a halál köré épült negatív társadalmi képzeteket. A téma és a kivitelezés, a látványvilág és a fülbemászó dalok miatt is azt lehet mondani, hogy ez az animációs film nem csupán gyerekek számára fogyasztható alkotás, hanem felnőtteknek is megéri rászánni az időt. Azonban annak ellenére, hogy gyönyörűen megrajzolt látvány tárul a szemünk elé, nem lehet mondani, hogy a grafika újat mutatna fel, inkább csak viszi tovább a Pixar-féle stílust. Vagyis a látvány korántsem formabontó.

A Coco cselekményváza erősen a család és az egyén, a szokások továbbvitele és az egyén saját álmainak megvalósítása közötti ellentétekből eredő feszültségekre épít, illetve az egyéni életutak társadalmi beágyazottság általi meghatározottságának kérdését is boncolgatja. Középpontba helyezi azt is, hogy mit tekintünk értéknek, és ez mennyire társadalmilag vagy a család által meghatározott kérdés. Miguel egyéni akarata – hogy zenész szeretne lenni – és a család elképzelése között feszülő konfliktus a film végére feloldódik az által, hogy mindkét fél oldalán történik egyfajta elmozdulás a másik irányába, megértik egymást, illetve kiderül az igazság, hogy Hectór nem önszántából nem tért vissza a családhoz, hanem megmérgezték. A történet üzenete − a család fontossága, a család értéke − a film végére kikristályosodik. Ez feloldja az előbb felvázolt ellentéteket: az egy famíliába tartozók egymást megértve és támogatva képesek előrébb jutni az egyéni életútjukon, ahelyett, hogy az egyének a saját traumáikból és frusztrációjukból kifolyólag gátolnák a többieket.

Tehát a Coco leginkább a témaválasztásból – a mexikói halottkultuszból és hiedelemvilágból − eredően képes újat mondani egy mese keretei között. Ebből fakadóan válik az egyébként viszonylag sematikus, népmesei elemeket használó narratíva is különlegessé. A látványvilág szintén a mexikói tradicionális színek és minták felhasználásával és igényes vizuális megjelenítésével válik lenyűgözővé, ugyanúgy, ahogy a gitáros zenei betétek is az autentikus atmoszféra megteremtésében kapnak nagy hangsúlyt. A család és egyén oppozíciójának megjelenítése, illetve a kérdés, hogy egy nép hagyományait hogyan éli meg, érti meg és viszi tovább egy új generáció, szintén egy napjainkban aktuális téma, így a film fontos nevelői célzattal bír a gyerekek számára. Mindent összevetve azt lehet mondani, hogy a Coco a témaválasztásának és a mexikói kultúra ábrázolásának köszönhetően egy különleges élmény, amelyre érdemes másfél órát szánni.