„Ez a város fél tőlem, én ismerem a valódi arcát”

A város mint olvasandó, értelmezendő talány. Egy olyan hely, ami egyéniségeket moshat össze egyetlen tömeggé, eltüntethet és felszínre hozhat különbségeket. Ugyanakkor teremthet is, hiszen képes létrehozni a saját lakóit. Pontosan úgy, ahogy ezt New York teszi a Watchmen című képregényben (illetve filmben) a szereplőkkel. A következőkben össze szeretném vetni a Watchment és Michel de Certeau Séta a városban című tanulmányát, és egy olyan értelmezést szeretnék adni, mely a „városra” fókuszál, és arra, hogy hogyan hozza létre a város a maga hőseit, valamint hogy hogyan jut a teljes városképből egy-egy szelet bizonyos szereplőknek, és ezáltal mennyire különbözően fogják fel New Yorkot.

„Alattam a rettentő város sikoltozik, akár a retardált gyerekek a vágóhídon. New York”

A képregény 1985-ben játszódik, egy antiutópiában, ahol a vietnámi háborút Amerika nyerte, és ahol Nixon már 5. terminusát tölti. A világ a fegyverkezési verseny közepén a III. világháború szélére sodródik. Ez a New York legalizálja az önbíráskodást, és egy tucatnyi „hőst” termel ki, akik saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást. Hétköznapi emberekről van szó, Dr. Manhattanen kívül egyiküknek sincs különleges képessége. Ezeken a „hősökön” keresztül szeretném bemutatni a várost mint jelenséget. Jelen esetben csak az önbíráskodók második generációjáról fogok beszélni, akik a saját nézetük szerint élnek, nem is sejtve, hogy jelenlétüket és életüket nagy részben magának a Nagy Almának köszönhetik.

A „hősök” többsége megpróbál kiemelkedni a városból, ill. fölé emelkedni New York hálózatának. De Certeau a tanulmányában kifejti: ha felmegyünk egy felhőkarcoló tetejére például, és lenézhetünk onnan a lent elterülő világra, az olyan mintha magunk is kiszakadnánk a városból. A „fenti” lét egy egész más lét (legalábbis így gondolja legtöbb ember, amíg fent van) de aztán jön a visszatérés a hétköznapiba. A Watchmen szereplői állandóan „fent” próbálnak lenni. Érdemes külön megvizsgálni, hogy a legtöbb „hősnek” bensőséges kapcsolata van a magas helyekkel. Nem csak, hogy kiismerik és olvassák a várost, de szembetűnő, hogy a jelentősebb karakterek sok időt töltenek például felhőkarcolók tetején. Már az első oldal, és így a kezdő plán is, a fenti lét szemszögébe visz, egészen a meggyilkolt Komédiás lakásáig, ami (nem meglepően) egy felhőkarcoló egyik legfelső emeletén van. Innen hajították ki (nem szokványosan) a „hőst”, vissza a városba, vissza egészen a csatornákig, hogy ott lelje a halálát – lent.

A Komédiás azért akart kiemelkedni, mert úgy érezte joga van hozzá. Fiatal korától kezdve az utcákat járta, és még a vietnámi háborúba is eljutott. Megismerte a várost (és szerinte a világot is), kiolvasta milyen, és úgy döntött hátat fordít neki, kineveti. A város és a lét céltalan volta hozta létre a Komédiást. Rorschachnak is van egy hasonló városképe, csakhogy ő teljesen máshogy kezeli. A képregény folyamán őt is többször látjuk magas helyeken, ahogy onnan néz le a városra.

„Veszettség sújtja a várost. Csak annyit tehetek, hogy néha letörlöm a tajtékot a szájáról?…Odalent valaki tudja…”

Számára a város maga a pokol. Felmerül a kérdés, vajon tényleg ismeri a város igazi arcát? Hiszen csak azt a részét ismeri fel benne, mely az ő lényét táplálja. Azt a lényét, ami megmaradt, ami nem más, mint a fekete-fehér maszk. A maszk felzabálta civil énjét, így az alteregója, Walter Kovacs, megszűnt létezni, hátrahagyva a fekete-fehér világnézettel rendelkező önbíráskodót. Rorschach városlakóként is megtapasztalja a New York-i közeget. Mikor nem portyázik az utcákon, akkor éppen egy világvégét hirdető aktivista. Az emberek között jár, ám felsőbb nézőpontja nem változik. Beleolvad a közegbe, sőt újságvásárlási szokásai szélső jobboldali politikai beállítottságot mutatnak, vagyis valamennyire része is a társadalomnak. Mégis amerre megy, ott mindig előkerül az ő beteg világa.

De Certeau kifejti, hogy mennyire fontosak az egyes emberek saját léptei, saját útvonalai, hiszen lényegében ezzel alkotják meg a teret. De Certeau ezeket az útvonalakat mintegy hiányként fogja fel, mert ha összekötjük ezeket a görbéket, az csak a hiányát fogja mutatni annak, ami ott elhaladt. Rorschachnál ez a „hiány” kifejezés nagyon jellemző, mert az a városkép, amit ő ismer, csak vele létezik, csak az ő tudatában. Ahogy elhagyja az adott helyet, valahogy minden világosabb lesz. Érdekesen asszociál erre a felsejlő, személyes világképre, maga Rorschach neve és maszkja is. A maszkot folyamatosan mozgó ábrák alkotják, egyfajta Rorschach-teszt ezerféle változata cikázik mindig a szeme előtt. Ez a fekete-fehér valóság és a városból számára előtűnő szeletek, szépen mutatják Rorschach saját, egyéni képét a városról, mely az ő fekete-fehér szemléletén kívül nem értelmezhető.

A séta mind de Certeaunál, mind Rorchachnál fontos szerepet játszik. Rorschach egész nap nem csinál mást, maszkban vagy anélkül, az utcákat rója, néha még aludni is elfelejt. A számozott utcákra egy idő után nincs is szüksége. Míg de Certeau az átlagemberek szemével nézi, hogy a számozott utcáknak vagy az elnevezett utcáknak van-e jelentősége, Rorschachnak már csak adminisztrációs szempontból érdekesek (a naplója miatt). Neki minden az elméje részévé vált, mindent egy eseménnyel (általában valami szörnyűséggel) köt össze. De Certeau is megjegyzi, hogy egy idő után az utcanevek már sokkal inkább jelenséget, képzeletbeli csomópontokat jelentenek, és ezek a jelentések a „város fölött lebegnek.” Kevés jobb példa van erre a megállapításra, mint Rorschach maga. Például, mikor az V. fejezetben beül kávét inni egy étterembe. Az ablakon át rálát egy sarokra és az ott álló kukára, melyet postaládaként használ. A következőket mondja:

„Olyan ez a város, mint egy állat, vad és érthetetlen. Az ürülékéből, szagából élősködőinek mozgásából próbálom megfejteni. Miközben ülök és a kukát figyelem, New York kitárja elém a szívét.”

Rorschach a városhoz kötött. A mocskos és szennyes városához. Mikor ez elveszni látszik, mikor a teremtője elpusztul, törvényszerűen neki sincs értelme maradni. A Komédiás és Rorschach halála a város lerombolásának velejárója. Ők ketten képtelenek lennének az új utópiába beleilleszkedni.

A „fenti” pozícióba helyezhető még a hősködést már feladó Adrien Veidt is, aki New Yorkban a gazdasági hatalmat képviseli. Veidt a fejlődés keze, a város-koncepció megtervezője. Az ő vállalkozásai, termékei és találmányai alakítják a város képét. Mondanom sem kell, hogy a felhőkarcolója tetején van az irodája, ahol ideje nagy részét tölti. Ezt a pozíciót az irodán kívül sem adja fel. Például, az antarktiszi kutatóközpontjában van egy külön terem berendezve, ahol több tucat különböző televízión figyeli a világ híreit, adásait. Ezzel akarja megtartania felsőbb pozícióját. Így próbálja gyakorolni azt a hatalmat, amit a város gyakorol az ott lakókra. De Certeau szerint ilyen helyzetben napszemként, istenként tekint le valaki a városra. Veidt szeretne istenként tetszelegni, dönteni akar a világ és saját városa sorsáról.

„Rájöttem mily törékeny a világ fokozódó válságok idején. Na de mit tehettem volna? Elsőként is hátrább léptem, hogy friss szemszögből lássam a problémát, s látókörömet szélesítette a felismerés.”

Veidtet nem csak a város, hanem a világ semmi szélén állása teremtette. Régi egyiptomi eszmékből építkezett: a cél szentesíti az eszközt. Viszont kérdés, hogy Veidtnek sikerül-e az eltávolodás, amit de Certeau is megkérdőjelez. Vajon fent lehetséges-e elszakadni annyira a várostól, hogy már ne tartozzon hozzá, hogy ne húzza vissza a mélybe. Látszatra sikerül neki elszakadni, legalábbis arra enged következtetni az a tény, hogy a történet végén ő lesz a saját városának, saját közegének a pusztítója. Létrehoz egy új világot, egy új New Yorkot. Egyszerre pusztító és teremtő is. A katasztrófa után ő az, aki újra csak létrehozza a várost, és reménye szerint ezúttal utópiaként. Viszont mégis kétség ébred benne a tettei helyességét illetően, hiszen átmeneti megoldást talált, éppen ezért egyszer majd ő is visszazuhan a mélybe, mikor ez az új utópia is megdől. „Nehéz lent lenni, mikor fent vagy.”

A maradék három szereplő a város témakörében jellemző álláspontot képvisel. Veidt átveszi isten szerepét, hiszen az, akire a képregényben osztották nem él vele. Itt Dr. Manhattanre gondolok, akinek isteni ereje van, mégsem használja, sőt ő lényegében nem a város, sőt nem a világ része. Csak figyel, és nem tesz semmit. Ha az igazi elszakadás a várostól Dr. Manhattan álláspontját jelenti, akkor valószínűleg még senkinek sem sikerülhetett a való világban teljesen kiszakadnia. Elszakítja az összes köteléket, amely a városhoz köti, és ez a tökéletes eltávolodás az ő esetében érdektelenséget von maga után. Lényegében el kell hagynia a várost, hogy új dolgokat keressen. Barátnőjét, Laurie-t, tipikus városlakónak mondhatjuk, átlagembernek. Nem nézi fölülről a világot, ezért is képtelen egyes dolgokat átlátni és összefogni. A IX. fejezetben látszik, hogy apja rejtélyének kitalálása végig ott volt a fejében, mégis képtelen volt látni a teljes képet. Hiányzik a felső nézőpont, ami társainál megvan. Egy társa kivételével.

Dan Dreiberg is inkább a városlakók közé sorolható. Egy lakóházban él, ahol a pincében rejtegeti másik élete bizonyítékait. Beletörődött a hétköznapi városi létbe. Pedig egyszer neki is volt „fenn”. Egy maga szerkesztette repülővel gyakran emelkedett a város fölé, még akkor, mikor méltónak érezte magát rá. „Fenn” volt értelme valaminek is, de ezt az elmúlt évek során levetkőzte. A Watchmen az ő újra felemelkedéséről is szól. Míg a többiek zuhannak, ő az egyetlen, aki felfele tart. Viszont mégsem lehet ezt a város feletti repülést a többiek fenti nézőpontjához hasonlítani, hiszen pl. Rorschachhal szemben ő megőrzi a „lenti” életmódot és rálátást, még fent is.

A Watchmen szereplői hiába járnak hasonló utakon, mégsem ugyanazt kapják a várostól, és nem ugyanazt adják vissza. Ebben a tényezőben hasonlítanak legjobban egy átlagos városlakóhoz. A környezet határozza meg őket, hogy melyik részét élik meg a városnak, hiszen a város – New York – állandó. Pusztulás és halál után is újra felépül, újra életre kel, és tovább megy a haladás útján. Képes hátrahagyni saját szülötteit, csakhogy maga tovább élhessen, hiszen ő, a város, egy idő után úgy is másé lesz. Hogy ezt félelmetesnek kell-e tartani vagy lenyűgözőnek…? Arra a Watchmen sem tud választ adni.

Források:

1. Moore, Alan; Gibbons, Dave: Watchmen, Cartaphilus kiadó, Debrecen 2008.

2. de Certeau, Michel: Séta a városban. In Vizuális kommunikáció. Szerk. Blaskó Ágnes és Margitházi Beja. Budapest, Typotext, 2010. 355-365.