Apertúra Magazin

Blogunkban a főcímek kapcsán már foglalkoztunk a paratextualitással, most azonban a World Press Photo kiállításon (mely a Millenáris Fogadójában látható szeptember 25.-e és október 25.-e között) szerzett tapasztalataim alapján egy olyan paratextusra szeretném irányítani a figyelmet, mely a közvetítő médium tekintetében is eltér a főszövegtől: a sajtófotóra.

Carlo Ginaferro: Portré, 1. díj. Tehetős romániai roma családokról készített képeket otthonaikban.

A fényképezésen belül a sajtófotó kategóriája külön műfajcsoportot képvisel, hiszen esetében a célt elsősorban nem az esztétikai kívánalmak határozzák meg, hanem a dokumentálás, az írás minél korrektebb és sokatmondóbb illusztrációja. Éppen ezért ezek a fényképek kontextusuktól megfosztva jelentéktelenné, semmitmondóvá válhatnának. Ezt valószínűleg a World Press Photo kiállítás szervezői is így érezhették, hiszen – a cikkbeli megjelenő egymondatos képaláírás helyett – a fotók mindegyike mellett rövid leírást olvashatunk arról, hogy hol készült és mit mutat be az adott alkotás, továbbá címükben is utalnak a referencialitásra (pl. a kiállítás győztes fotójának címe:). Így a sajtófotó nem választódik le teljesen a főszövegről, hanem inkább csak az arány változik a kép és a szöveg között: míg egy egy kolumnás cikket egy, maximum két fénykép kísér, addig a kiállításon egy képet vagy egy képsorozatot 4-5 mondat kontextualizál.

Heidi & Hans Jürgen Koch: Természet, 3. díj

Ezek a szövegek nagyban hozzásegítik a befogadót ahhoz, hogy megértse: mitől különlegesek a képek. Hiszen sok kép abszolút nem tűnik „jónak”, mégis, ha elolvassuk a hozzájuk tartozó néhány mondatos „cikket”, akkor az elkészítéséhez szükséges újságírói munka miatt már tudjuk értékelni őket. Ugyanis e fényképek (és természetesen a hozzájuk tartozó cikkek) elkészültét általában hihetetlen sok munka előzi meg: az újságírónak meg kell ismernie a témát, szinte a részéve kell válni, be kell épülnie – ezzel együtt azonban a képeknek a kevésbé felkészültek számára is „ütőseknek” kell lenniük. Úgy kell tehát a fotóriporternek a tárgy közelébe férkőznie, hogy közben megtart egy külső, kritikai nézőpontot is, ahonnan rálátást nyújthat a témára mások számára is. Jó példa erre Gen Yamaguchi sorozata, mely a Hétköznapok kategóriában lett 3. helyezett: egy olyan családot mutat be, melyben az anyuka négy évvel ezelőtt elvesztette férjét, így egyedül neveli kilencéves hármasikreit, akik közül kettő autista. A magyarázó szöveg nélkül a befogadó nem értené, miért viselkednek furcsán a gyerekek a képeken, vagy hogy miért sír az anya.

Gen Yamaguchi: Hétköznapok sorozat 3. díj

A sajtófotó még egy nagyon lényeges dologban különbözik a beállított képektől: a fotóriporternek ugyanis jóadag szerencsére is szüksége van, hiszen egy-egy „ellesett pillanat”, sokkal megrázóbb lehet, mint egy gondosan megtervezett beállítás – nem véletlen, hogy a legtöbb kiállított kép az „egyszeriség” és „megismételhetetlenség” érzetét kelti, ahogyan például Lissette Lemus felvétele, melyen El Salvador-i diákok két iskolatársuk édesanyjának holttestét nézik egy kisbuszból. A gyerekek arcáról az értetlenség, a döbbenet és a fájdalom jelei olvashatók le – az úgynevezett fejlett országokból származó látogatót pedig sokként éri, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol ez egyáltalán megtörténhet.

Lissette Lemus: Hétköznapok, 1. díj

Azonban ha egyszer megismertük a kontextust, képesek vagyunk-e tisztán esztétikai kritériumok alapján megítélni a képeket? Véleményem szerint ez szinte lehetetlen, de talán nem is szükséges. Ezt mutatja, hogy néhány kategóriában mintha a munkakörülmények nehézsége, vagy éppen a dokumentált esemény megrendítő ereje döntött volna a helyezések között. Ezáltal a „sajtófotó” címke méginkább elkülönül a fényképészeti műfajokon belül, hiszen a képek minőségét a fotó művészi értéke és referenciális kontextusa együtt határozzák meg – szemben mondjuk a tájképekkel vagy a portrékkal. Ezek alapján a jó sajtófotó olyan, mint egy reklám: felkelti az érdeklődést a cikk iránt, valamint érzelmi reagálásra készteti a befogadót még az olvasás előtt. Vagyis olyan, mintha a cím (vagy a korábban közölt cikkre visszautalva: a főcím) vizuális megfelelője lenne.

Anthony Suau: Az év sajtófotója