Apertúra Magazin

Kirill Szerebrennyikov legújabb nagyjátékfilmje a fagyos orosz sztyeppék kietlen vidékére kalauzolja el a nézőt, ahol egy modern nő kálváriájának szemtanújaként részeseivé válhatunk egy több síkon történő identitáskeresés drámájának. A Téli utazás egy megrázó és misztikus „road movie” egy lélek otthonra találásáról.

Az orosz rendező, Kirill Szerebrennyikov előző filmjében, Az áldozatkaszkadőrben a komédia fekete humorával varázsolta el közönségét, ám a Téli utazás ennek ellenpólusaként, minden viccet félretéve kegyetlenül beletaszítja nézőjét egy passió groteszk világába. A thrillernek induló családi „road movie” olyan lélektani drámába vált át, melyet csak az orosz irodalom mondhat igazán magáénak. A fiát kereső anya klasszikus alaphelyzetéből kiindulva egy asszimilációs folyamat kellős közepébe csöppenünk bele.

Téli utazás

Ljuba (Ksenia Rappaport), a híres operaénekesnő húsz éves fiával, Andrejjel (Roman Shmakov) „nosztalgikus útra” indul a hó és köd borította orosz vidéken, hogy megtalálják a várost, ahonnan a nő származik. A történet elején kiderül, hogy az anya szinte már semmire nem emlékszik a helyből, szagokon és hangulatokon kívül, ő is idegen turistaként tekint saját magára. Tulajdonképpen mi sem tudjuk, hogy honnan jött, csak azt, hogy hová érkezett. A hely, ahol autójukkal először megállnak, szimbolikus ködtenger, amelybe a két szereplővel együtt mi is elmerülünk. Elhomályosul a múlt és a jelen, a valóság és a képzelet. A létezés modern és ősi formája kerül ellentétbe, ami nem csupán a környezet ábrázolásában, házak omladozó falain, ruhák divatjamúlt látványában és spirituális „látomásokban” mutatkozik meg, hanem hősnőnk identitásában is.

Téli utazás

A történet fordulópontján a kamasz Andrejt „elnyeli a köd”, majd elkezdődik a kétségbeesett operaénekesnő kálváriája, hogy megtalálja fiát és önmagát a személytelenségtől bűzlő városban. Kezdetben főként a fiú megtalálása lebeg a szemünk előtt, rendőri nyomozások lassú folyamata veszi kezdetét, de később a hatóság emberei számára (is) érdekesebbé válik a nő személyazonossága, mint Andrej holléte. Ahogy eltűnik a fiú, úgy veszítjük el mi is a nőben az anyát. A film végére szinte teljesen elfeledkezünk a fiúról, csak egy-két jelentéktelennek tűnő mondat elhangzása után jut újra eszünkbe. Már mi sem vagyunk biztosak Andrej egykori létezésében, olyan, mintha mások bőrébe bújva öltene újra és újra alakot. Ljuba egy dögkúton, a tbc-sek között vérben, húgyban takarít, mert fiát véli felfedezni az egyik züllött fiúban. Amikor annak vérben úszó testét lemossa, nem pusztán anyai ösztönei ébrednek fel, nemcsak az ősi bűnöktől próbálja megtisztítani a fiút, de Andrej szellemétől is. A Szürke névre hallgató rendőrfelügyelő régi orgazda ismerősét, Ljuszát véli felfedezni az operaénekesnőben. Később minden szereplő, így Ljuba és Ljusza is egymásba mosódik, majd fokozatosan eltűnik szemünk elől a modern, kiegyensúlyozott, nagyvárosi nő figurája. Lecsupaszodik személyisége egy ősibb létezés szintjére, ahol már nincsen mobiltelefon, sem magas sarkú cipő, sem autó. Szépen lassan olyanná formálódik, mint a környezete.

Téli utazás

A film képi és hangulati telítettsége olyan szimbólumokkal segíti ezt az asszimilációs folyamatot ábrázolni, mint a szabadságot jelképező galamb döglött teteme, az „intim minimumra”, azaz rozsdavörösre festett hajtincsek egymásba fonódása, a köpetszerű alkohol elfogadása, az érzelemmentes szexbe való beletörődés. Néhol éppen ezek az indokolatlanul hosszúra sikeredett és kegyetlenül realisztikus jelenetek teszik próbára a figyelmünket és távolítanak el minket a filmtől. A kézi kamera és a sok premier plán használata az érzelmi feszültséget a végletekig fokozza, mígnem magunk is görcsbe rándult gyomorral vergődünk székünkben ülve. A legemlékezetesebb és talán a legszebb képsorokat – szinte jutalmul a rengeteg szenvedés ábrázolása után – a film legvégén láthatjuk, amikor Ljuba beáll énekelni a templomi kórusba. Hangja által nem emelkedik ki, hanem leheletfinoman egybeolvad az ottani nőkkel.

Téli utazás

A zenének kiemelkedő szerepe van a film egészében. Nem pusztán az aláfestő dallamok baljóslatúan diszharmonikus felcsendüléseire gondolok, hanem a némaságra is. Míg a film kezdetén Ljuba igazi dívaként, a város fölött állva énekel a templomtoronyból, addig a film tetőpontján az operaénekesnő elveszíti a hangját, egy katarktikus ária során. Szenvedését önti dalba, és ez a szenvedés egész Oroszországé, mindazoké, akik tehetetlenül elveszettek önmagukban, saját hazájukban. A szavak helyett a zene veszi át az önkifejezés szerepét.
A Ljubát alakító Ksenia Rappaport brillírozik, általa mi is teljesen azonosulni tudunk a kétségbeesett és identitását vesztett anyával. Megismerteti velünk a néma szenvedést és annak keserű szépségét. A kissé nehezen emészthető mozi egy rideg világban élő nő spirituális útja, egy igazi „téli utazás”.