Apertúra Magazin

A francia-magyar világzenész Montanaro mesélte egy éjszakai sörözés közben, hogy a reptéren futott össze azzal a finn zenészpárossal, akik ugyancsak Győrbe igyekeztek, és néhány pillanat alatt olyannyira egymásra hangolódtak, hogy másnap este már egy varázslatos közös számmal lepték meg a közönséget. A Mediawave-ben a szinte húsz év rengeteg változása alatt egyetlen dolog maradt állandó: ez a találkozások helye és ideje. A világ különböző sarkaiból érkező zenészek minden évben összehoznak egy-két olyan különleges közös pillanatot, ami csak a Mediawave minden mással összehasonlíthatatlan légkörének köszönhető.

A fesztivál plakátja

Számomra az igazi találkozások azonban a filmeken keresztül történnek. A 2000-es évek óta a győri fesztivál elképesztő mennyiségben kezdett el hihetetlen minőségű dokumentumfilmeket vonzani, amelyek világunk eldugott szegleteiből hoznak néha költői, néha nyers, de mindig nagyon emberi és nagyon igaz képeket. A győri fesztiválhelyszínek apró, fülledt, gyakorta kényelmetlen termeiben a szó legvalódibb értelmében világok találkoznak: olyan élethelyzeteket, gondolkodásmódokat és embereket ismerhetünk meg néhány nap alatt, amelyeknek gyakorta a létezését sem tudtuk volna azelőtt elképzelni. Éppen ezért az sem véletlen, hogy rendre doku kapja a fesztivál fődíját – az idén se történt ez másként. Goodbye, how are you? (Viszlát, hogy vagy?) hangzik az ellentmondásokat és abszurdot ígérő cím, és az első néhány perc után rájövünk, hogy ez a szokatlan szerb dokumentumfilm nem vágott át a címével.
Sok magyar dokumentumfilmessel ellentétben Boris Mitic úgy gondolja, hogy hiába szól a doku valós jelenségek rögzítéséről, ahhoz, hogy a realitás töredékein keresztül (hiszen a teljesség dokumentálására esély sincs) valamiről tudósítani lehessen, nem elég dokumentálni, hanem az üzenetet meg is kell szerkeszteni. A rendező 4 éven keresztül fotózta és filmezte Szerbia mindennapjainak fura és torz részleteit, majd pedig további egy évet töltött azzal, hogy ezt a hatalmas anyagot egy frappáns dramaturgiával rendelkező, a képeken rögzített tények egyszeriségén túlmutató jelentést hordozó szerkezetbe rendezze.
A film vázát „tipikus” szerb szarkasztikus aforizmák alkotják, amelyek – úgy tűnik – nagy népszerűségnek örvendenek arrafelé. Ezen rövid műfaj szerzői arra törekednek, hogy a mindennapok világának egy apró, aktuális részletét megragadva, a mondat első felében felépített logikán csavarva egyet teremtsék meg a keserű öniróniával teli humort. „Nem tapad vér a kezünkhöz – hiszen csak térdig gázolunk a vérben” hangzik el a háború emberekben továbbélő nyomaival foglalkozó részben. A kivándorlással sújtott kelet-európai jövő kilátástalanságának taglalásakor pedig a következő gondolattal találkozunk: „Egy ilyen ifjúsággal, mint a miénk, nem kell a jövő miatt aggódni – Kanadában és Ausztráliában.”

A fesztivá plakátja

A narrációt az aforizmákhoz hasonlóan felépített képek kísérik: a balkáni hétköznapok torzszüleményeit látjuk (az út szélén két tábla áll: rendőrség balra, majd alatta balra kanyarodni tilos jelzésekkel), a közelmúlt felemás fejlődésének nyomait (kopott piaci bódékban nyitott Mc’Donalds) vagy a háború kitörölhetetlen emlékeit (félig rommá lőtt háza előtt, az út szélén áll egy idős férfi, aki minden arra haladó kamion szelétől meginog). A film a két – verbális és vizuális – szinten zajló kommunikáció miatt rendkívül sűrű, a szövegben és a képekben elrejtett poénokra való párhuzamos figyelés, a kétfajta percepció között történő állandó váltogatás időnként lehetetlenné teszi minden információ első megnézésre való befogadását.
Komplex film ez, amelynek felépítése drámai hatást ér el a nézőben: kezdetben harsányan nevetünk a csattanók felismerésekor, azonban az idő előrehaladtával egyre erőteljesebben érezzük mindennek a szinte elviselhetetlenné váló súlyát. Ez a humor a rendkívül mély kilátástalanságról, a dolgok megváltoztathatatlansága miatt érzett keserű beletörődésről, az elszalasztott lehetőségekről – napjaink kelet-európai életérzéséről – szól. A drámai és a humoros hangvétel finom keveréke miatt ennek a nagyszerű dokunak több olvasata is lehetséges, és valószínűleg ahányszor megnézzük, annyiszor érzünk másként. „Ha már a dolgokon változtatni nem tudunk” – hangzik a bölcs narráció – „legalább változtassunk azon, ahogy a dolgokra tekintünk.”

Kép a Viszlát, hogy vagy? című filmből

A balkáni abszurditás megragadásának egy másik, kevésbé komplex, de hasonlóan emlékezetes példája az a bolgár dokumentumfilm, amely annak az európai közlekedési folyosónak (Corridor #8 – ez a filmnek is a címe) a helyzetét próbálja feltárni, amelyet az unió évek óta tervezett, de sose fejezett be, és amely a Fekete-tengert kötné össze az Adriával. Boris Despodov rendező grandiózus autópálya-avatás képeivel kezdi a filmet, hamar kiderül azonban, hogy mindössze 35 km-t adtak át a forgalomnak. Ezután a kamera elindul a tervezett útvonalon Bulgárián, Macedónián és Albánián keresztül, hogy szemvillanásnyi betekintést tegyen lehetővé azokba a sorsokba, amelyeket ez a folyosó egyszer talán keresztezni fog. Emberek beszélnek a Corridorról, magukról és másokról, valamint abszurdba hajló, hihetetlen történetek kerülnek elő. Bulgária és Macedónia határán egy kis település állomásfőnöke mesél arról a vasúti alagútról, amit 1941-ben még a németek kezdtek építeni, de a hátramaradt 350 métert azóta sem sikerült befejezni. Talán még különlegesebb az a sztori, amelyre Tiranában derül fény: a polgármester büszkén meséli, hogy nemrégiben sikerült a fővároson keresztülfolyó patak partját rendezni, csupán egyetlen öreg ház maradt közvetlenül a parton, mert lakói vérbosszúba keveredtek. Egy gyilkossági ügy miatt a család férfitagjai nem hagyhatják el otthonukat, így nincs az az átfogó városrendezési terv, az a „közérdek”, amely miatt házukat le lehetne bontani – nyilvános és privát szféra olyan mértékű összekeveredésével van itt dolgunk, amellyel a világnak nem sok táján találkozhatunk.

A balkáninál melankolikusabb, magába fordulóbb az orosz önvizsgálat – ezúttal két, szinte párdarabként értékelhető doku érkezett Győrbe tőlük/róluk. A Szovjetunió szétesésével nem csak a korábbi politikai és gazdasági hatalom vált pillanatok alatt semmivé, de az időnként a világ élvonalába tartozó kutatásokat folytató tudományos struktúra is. A tagköztársaságokba telepített hatalmas kutatóintézeteket a szegény utódállamok képtelenek finanszírozni, így aztán az elmúlt két évtizedben az ottani tudósok tehetetlen melankóliával szemlélték a szemük láttára darabjaira hulló világot, és jobb híján nosztalgiával emlékeztek a szebb napokra.
Astrid Bussnik a világ legrégebbi főemlőskutató központjába kalauzol minket, ami a máig el nem ismert Abháziában található. A Grúziával vívott függetlenségi háború egyik bombázása eredményeként egy egész kolónia majom szabadult ki és tűnt el a közeli erdőkben (innen a film címe is: Az eltűnt kolónia). A romos épületekben tovább dolgozó kutatók meg vannak győződve, hogy az állatoknak a hideg éghajlat ellenére sikerült túlélniük, ezért rendszeresen élelmet visznek nekik. Az intézet leghíresebb tudósa már a Szocsiban alapított új intézetben dolgozik, de az Abháziában maradtak nem adják fel, és nagyszabású nemzetközi konferenciát szerveznek. A film a konferencia előtti heteket mutatja, az oroszosan kényelmes előkészületekkel, a látszatfelújításokkal és a vezetők apró-cseprő viszályaival (vajon lehet-e a konferenciakötetben már publikált tanulmányokat közölni stb.). Megérkeznek a külföldi vendégek, megy a múltidézés, majd este a partizás – közben pedig szívszorító azt látni, hogy a majmok túlélésében leginkább hívő gondozó továbbra is az erdőben ül, és lankadatlanul játssza le magnójáról a majomhangokat, hogy valahogy magához édesgesse az évtizedek óta az erdőben bújkáló majmokat.

Az elveszett kolónia című film plakátja

Hasonlóan lepusztult az az örményországi űrállomás, amelyet 3500 méteres magasságban telepített a Szovjetunió, és ahova a nyolcvanas évek elején hatalmas, kozmikus sugárzásokat rögzítő berendezéseket szereltek. Bettina Timm ebben a rendkívül letisztult, minden sallangtól mentes, egyszerű filmben azt mutatja meg, hogyan él ezen a világtól szinte teljesen elzárt helyen hat ember. A monoton munkájukból (naphosszat figyelik már húsz évvel ezelőtt is elavultnak számító műszereiken a jeleket) fakadó érzelemmentességgel, egykedvűséggel vegetálnak egymás mellett, végzik a napi rutinjaikat, és szűkszavúságuk miatt legtöbbet róluk a rendező által gondosan bemutatott tárgyaik mondanak. Ahogy szemléljük ezt a kedves, lassú filmet, azt, ahogy kutatók a délutáni napsütésben poharazgatnak az egyik sivár betonépület előtt, ahogy a nők unottan főznek és mosnak, vagy ahogy a technikus látszólag szanaszét dobált berendezések között, kopott hágcsókon és rogyadozó állványokon mászkálva húzza a vezetékeket, egyre nehezebben hisszük el, hogy az itt dolgozók a világ vezető tudományos folyóirataiban közlik kutatási eredményeiket.

Kép a Kozmikus űrállomás című filmből

A szláv dokumentumfilmek ünnepe volt ez a Mediawave, amelyeknek közös jellemzője az, hogy bár mindegyikük letűnt világokat derít fel, egyúttal a – bármennyire romos – múlt továbbéléséről szólnak. A múltbeli események, történetek és épületek, legalábbis a világnak ezen a felén, alapvetően határozzák meg a mai emberek mindennapjait, gondolkodásmódját és életlehetőségeit. Kívülről könnyű reménytelennek és kilátástalannak bélyegezni ezeket a helyeket, de e filmeket nézve tudatosulhat bennünk, hogy a miénkhez sokban hasonlító sorsok keretei ezek.

A cikkben említett filmek:

Boris Mitic: Do vidjenja, kako ste? (Viszlát, hogy vagy?) Szerb dokumentumfilm, 2009, 60 perc.
Boris Despodov: Corridor #8 (8-as folyosó) Bolgár dokumentumfilm, 2008, 74 perc.
Astrid Bussink: Der Verloren Kolonie (Az eltűnt kolónia) Holland dokumentumfilm, 2008, 70 perc.
Bettina Timm: Cosmic Station (Űrállomás) Német dokumentumfilm, 2008, 30 perc.