Bár egy Velencében már díjazott iráni és Cannes-t megjárt francia film nyerte a miskolci Cinefestet, az nyilvánvaló, hogy a válogatókat elsősorban az amerikai független film érdekli igazán. Szeptember közepén Miskolcon zajlott Magyarország legfesztiválszerűbb filmfesztiválja.
Állíthatjuk mindezt annak ellenére, hogy a miskolci seregszemle nyilván sokkal kisebb közönséget és kevesebb filmet vonultat fel, mint a budapesti Titanic. A pályájuk elején lévő filmfesztiválok előtt két út vagy stratégia kínálkozik. Egyrészt dönthetnek úgy, hogy nagy fesztiválokon feltűnést keltett, de a helyi mozikban még vagy soha be nem mutatott kultuszgyanús, otthon még ismeretlen filmeket hoznak el a hazai közönségnek – ekkor azonban nemzetközi szakmai szempontból nem lesznek érdekesek, viszont komoly szerepet játszhatnak a helyi művészfilmkultúra (ki)alakításában. Másrészt a szervezők – amennyiben nagy szakmai kapcsolathálóval rendelkeznek – választhatják azt az utat, hogy környékbeli és távolabbi vidékek ismeretlen, nemzetközi téren még fel nem fedezett alkotásait mutatják be, még akkor is, ha ebben az esetben fennáll a veszély, hogy több silány, csekély közönségsikert elérő alkotás kerül a programba. Így viszont lehetővé válhat egy olyan presztízsű rendezvény kialakítása, amelyre sok szakmabeli, akár nagy fesztiválok válogatói is ellátogatnak, rejtett kincsek felfedezésének reményében.
A magyar fesztiválok sajnos mindennek stratégiai szintű átgondolása híján a két megoldás között eveznek, így egyiket se teljesítik be maradéktalanul. Az ország legnagyobb közönséget vonzó fesztiválja, a budapesti Titanic – melynek látogatószámai a város méretéhez képest nem annyira lenyűgözőek – jó ízléssel, de kísérletező kedvvel halászgatja ki az aktuális filmtermésből a kevésbé ismert csemegéket. Ezáltal természetesen kockázatokat is vállal, ráadásul a már befutott nevek hiánya miatt a lehetségesnél kisebb a közönségre gyakorolt hatása.
Ezzel szemben Miskolcon az egész fesztivál felépítése – reklámozás, meghívottak, kísérő rendezvények – mintha azt jelezné, hogy a szervezők a korábban felvázolt lehetőségek közül elsősorban a másodikat favorizálják: szeretnék megmozgatni a nemzetközi fesztiválszakmát. Ezt jelzi az a tény is, hogy a rendezvény alig tudta megszólítani a miskolciakat, a vetítőtermeket szinte kizárólag a meghívott vendégek töltötték meg. Csakhogy a(z) – amúgy rendkívül igényes – válogatás nem ezt a stratégiát támasztja alá: nagy fesztiválokon (Berlin, Cannes, Sundance) befutott, de itthon még sose vetített alkotásokat láthattunk. Valószínűleg egy ilyen program sokkal inkább megfelelne egy (fő)városi közönségfesztiválnak; egy olyan jellegű rendezvénynek, mint a miskolci a külföldön már bizonyított filmek meghívása helyett sokkal nagyobb energiát kellene fektetnie saját felfedezésekbe.
No de lássuk a filmeket, hiszen annak ellenére, hogy csak első- és második filmek vettek részt benne, a versenyprogram igen hangzatos és színvonalas darabokból állt, amelyek közt kevés kivetnivalót találhattunk.
Szinte pontosan egy évvel a miskolci fesztivál idei kiadása előtt kavart nagy port Shirin Neshat, mikor sokévnyi videóművészeti tevékenység után játékfilmmel jelentkezett Velencében. Az iráni művésznő egy-egy szituációt hosszan, dramaturgiai szabályok és narratív megfontolások nélkül kibontó videómunkái után A nők férfiak nélkül című filmben elsősorban a dialógusokkal és a történet elmesélésével küszködött. A három nő sorsát (egyiküket a Mundruczó filmekből ismert Tóth Orsi alakítja) felvázoló műben keverednek a történet megértését és előrehaladását segítő részek a pusztán atmoszférikus, vizuális-meditatív jelenetekkel, amelyeknek sokkal erőteljesebb hatásuk lenne a kontemplatívabb nézői attitűdöt lehetővé tevő galériában. Ennek ellenére erős, és a fesztiválfilmek kliséi közé friss levegőt hozó alkotás A nők férfiak nélkül – a film miskolci jelenlétének értékét csupán a néhány hét múlva amúgy is sorra kerülő mozibemutató csökkenti valamelyest.
A legutóbbi Tarr-film producereként is tevékenykedő, anyagi gondjai miatt pont A londoni férfi forgatása alatt öngyilkosságot elkövető Humbert Balsan története ihlette Mia Hansen-Love rendezőnőt második játékfilmje írásakor. A Le pere de mes enfants (Gyermekeim apja) egyszerűen, sallangmentesen elmesélt sztori, melynek különlegességét az adja, hogy a csúcspont (az öngyilkosság) valamivel a filmidő fele előtt bekövetkezik. Így aztán a film valójában nem(csak) a kétségbeesett cselekedethez vezető folyamat állomásait mutatja be, hanem elsősorban a főhős környezetére koncentrál. A családra, barátokra, munkatársakra, akiket – lényegében felelőtlenül megfutamodva –, mikor már semmilyen megoldást nem talált, egyszerűen magukra hagyott. Gondosan rendezett, csak időnként sablonos megoldásokat választó film ez, amely az értelmetlen önfeláldozás dicsőítése vagy patetikus ábrázolása helyett éles szemmel veti fel a felelősség kérdését.
Vannak amolyan tipikus Sundance-es filmek, amelyekről messziről lerí, hogy az amerikai függetlenfilm-fesztivál ízlésének megfelelően készültek, ráadásul az utóbbi két év nyertese szinte kísértetiesen hasonlít egymásra. A vidékibbnél is vidékibb, mindentől távol eső Amerika szegény, mogorva és bizalmatlan lakói állnak mindkét mozi középpontjában, ráadásul mindkettőben központi szerepet játszanak a helyiekből verbuvált színészek és az életmódot rendkívüli módon meghatározó zord táj. A zsűri nagydíjának idei nyertesét, a Winter’s Bone-t Berlinben láthattuk, most Miskolcon az előző évi nyertest, a Frozen rivert (Befagyott folyó) mutatták be. Ezen a hideg, északi vidéken a mohawk indiánok rezervátumának speciális szabályozása, a kanadai határ és az ezektől nem teljesen függetlenül zajló embercsempészet határozzák meg a mindennapokat. Courtney Hunt első játékfilmjében a jól bevált receptet alkalmazta: hosszú beállítások a lélektelen tájról, közelik a hidegtől, nyomortól és bizalmatlanságtól cserzett arcokról, az alaposan megfigyelt helyi viselkedéskultúrán alapuló szituációk és dialógusok. A film legnagyobb érdeme az eddig elsősorban tévésorozatokban szereplő Melissa Leo felfedezése, akinek arcán és gesztusaiban ott van ennek a vidéknek és ezeknek az embereknek minden kínlódása, kilátástalansága és frusztrációja – ők azok, akiknek bárhogy alakul az életük, igazán sose nyerhetnek.
Az amerikai függetlenfilmes vonal egyik nagyágyújának számít az Oscar-díjjal is jutalmazott Lee Daniels második filmje, a halmozottan hátrányos helyzetű túlsúlyos néger lányról szóló Precious – amelyet ráadásul a magyar filmforgalmazásnak „hála” moziban nálunk csak ez alkalommal lehetett látni. Az időnként sokkoló, kiváló alakításokkal megoldott, néhány felejthetetlen pillanatot hordozó, de kissé szokványos dramaturgiával rendelkező film talán legnagyobb hibája – hiába szolgálnak alapul megtörtént események (lásd Arisztotelész) – a túlzás. A túlsúlyos lánynak teljesen tanulatlan, agresszív alkoholista anyja, rajta erőszakot tevő apja van, ez utóbbitól két gyereke születik (egyik mellesleg Dawn-kóros), emellett mindannyian nagy nyomorban élnek, végül pedig az is kiderül, hogy hősünk HIV-pozitív. A sorscsapásoknak ez a zsúfolása, a folyamatosan érkező újabb és újabb megrázó információk nem teszik lehetővé, hogy valóban megértsük és átéljük akár egyetlen ilyen körülmény hatását, keserűségét.
A szemtelenül fiatal Xavier Dolan második filmjének felszabadult kreativitása és stílusérzékenysége májusban felpezsdítette az időnként fásultságba süppedő cannes-i közönséget, első filmjének Miskolcra válogatása ennek gyökereit volt hivatott feltárni. A J’ai tué ma mere (Megöltem anyámat) provokatív címadásán túl nem sok örömet okoz: valójában egy túl fiatal rendező időnként ömlengő, sok üresjáratot hordozó, túl hosszú gyerekfilmjéről van szó. Egy tizenhat éves meleg srác lázad anyja és a világ ellen; végigkövethetjük a szex, a drogok és a szülőkétől eltérő értékrend felfedezésének történetét. Amiért ez a mozi érdekes, az a godard-i szabados stílushasználat keveredése wong kar-wai-i melankóliával és képkomponálással. A jelenleg alig 21 éves Xavier Dolan ugyanis nemcsak anyja ellen lázad, hanem a korrekt filmkészítés szabályszerűségei ellen is: a Miskolcon most bemutatott első filmjében ez még csak módjával, izzadságszagúra sikerült, de a Les amours imaginaires (Képzeletbeli szerelmek) meleg Jules és Jim parafrázisa már egy kiugró tehetséget jelez. Talán jövőre azt is láthatjuk Miskolcon.
A Cinefest nemcsak a filmjei miatt jó fesztivál, hanem azért is, mert a szervezők komoly, a szakmát megmozgató kísérőprogramokat (Korda Zoltán-konferencia, dokumentumfilmes fórum, Jancsó-mesterkurzus, filmkészítő workshopok) és jó ízléssel összeválogatott – bár a mostoha időjárás által megnehezített – szabadtéri koncerteket raktak a rendezvény köré. Ráadásul a mindenhol szemünkbe mászó reklám ellenére kifejezetten jó volt azt látni, hogy egy kulturális rendezvény képes az államon kívül is tőkeerős partnereket találni. A koncepció további csiszolásával néhány éven belül a régió jelentős fesztiválja lehet a miskolci – szomorúságra csak az ad okot, hogy Kőrösi Zoltán MMK elnök díjkiosztón elhangzott szavai szerint Bíró Tibor fesztiváligazgatót leigazolják a Filmszemléhez.