Feketén, fehérben játszik a téli fény. Simító kézzel díszíti a város utcáit, s árnyat aggat mindenre, ami útját állja: egyedül, párban, sokadalomban.
Hideg téli fénye, hosszú árnyékai előcsalják rejtekhelyükről a város apró csodáit, amelyek a nyári forróság párájában rejtőztek. A lombjaikat vesztett fák megadóan térnek ki a napsugarak útjából.
Befogadja az úton járót, magához öleli az idegent. Mintha saját szülöttei volnának, akik nap mint nap megállnak és rácsodálkoznak, hogy szépsége nem fakul. Mintha csiklandozó örömmel fürdene a fényben, a fákkal incselkedve rajzolná tele az utcák kövezetét. A rakpart végtelenbe futó kőkígyója kérlelően vonzza magához látogatóit. Minden simogatást a Nap melegével hálál meg, s szakadatlan sóhajjal nyugtatja látogatóit: itt nem a víz az úr.
„Őrt állok, mint mesékbe.” Határán fénynek és sötétségnek, mozgásnak és mozdulatlanságnak, időmúlásnak és öröklétnek. A távoli ölelkezik most a közelivel, s a pillanat fejet hajt az emlékezet előtt. A Nap hideg fényével érinti meg a múltat, átsegítve szilánkjait a jelenbe.
Akad, ki csönd-zsákból hangot lop, izzónak fényét veszi, s fénybe öltözve tornyosul lakói fölé. Gyomrában némán mordul a víztömeg, irigykedve lesi a körülötte kristályokká dermedt testvéreit, akik szánok terhe alatt csilingelnek a téli éjszakában.
A Tiszához érve néha a fény is megtorpan, mintha ügyelne a meghitt pillanatok némaságára. Ki ott megpihen, magányával kérlel, hogy gyere, ülj le mellém, s nézd, hogyan mossa át a reggeli fény a folyó haragvó zöld színét tejfehér köddé…
Szeged az én Párizsom.