Street art mint a társadalmi diskurzus eszköze

Cikkem témája a társadalmi térben zajló diskurzus, a városi szubkommunikáció egyik meghatározó formája, a street art. Az elemzés első részében igyekszem meghatározni a street art fogalmát és működésének lényegét. Ezt követően összehasonlítom üzenetközlésének, kapcsolatteremtésének, és művelői önmegvalósítási törekvésének módját a tömegkommunikáció, illetve a fogyasztói kultúra működési elvével. Végül egy példa segítségével vizsgálom meg, hogy művészi eszközökkel élve, a street art miként reflektál a társadalmi problémákra.

Az “utcai művészet” fogalma alatt mindazokat a nyilvános térben történő művészi megnyilatkozásokat értjük, melyek illegálisan készülnek. A street arton belül több műfajt is megkülönböztethetünk – ilyen a graffiti, a stencil, a matrica és a plakát. Bár a graffiti nem új keletű jelenség, tömeges elterjedése a nagyvárosok, a tömegtermelésgyártás és a fogyasztói kultúra megjelenéséhez köthető.

„A falfirka maga az élet. Motivációja az a kényszer, ellenállhatatlan belső óhaj, hogy nyomot hagyjunk a világban”, írja Tandori Dezső. „Nem más, mint térbeli önkifejeződés, amely csak az ember sajátja. […] A falfirka hozzávalói: anyag, az eszközzel meghosszabbított ember mint közvetítő és hely. A megfelelő hely nyilvános jelleggel bír – többnyire gazdátlan, függőleges falfelület –, ám az alkotók által „időszakosan és szubjektíve magánjellegűvé válik”.

Az elemzés első problémafelvetése a falfirkák egy egészen különleges funkciójára világít rá: az útra a fogadók közt. Hiszen – amint Tandori is írja –, a street art lényege, hogy a művek önmagukat közlik a nézővel, és ezáltal kapcsolatot teremtenek, elvezetnek másokhoz. Hernádi Miklós gondolatmenetét követve lássuk tehát, hogyan épül fel ez a diskurzus, szemben a tömegkommunikációval!

A tömegkommunikáció felülről szerveződő, egyirányú üzenetközlés. Lényegi tulajdonsága, hogy központi helyről, központi szándék terjeszti emberek sokaságának. Ennek következtében a közönség csupán passzív befogadója az előre megtervezett, szabályos, programszerű kinyilatkoztatásoknak. A street art által létrehozott társadalmi párbeszéd azonban éppen ellenkező módon működik. Struktúrájának alapja az egyén, aki saját mondanivalóját juttatja el a nyilvánosságnak. Természetesen, mivel privát gondolatokról van szó, ezek kifejezési formájára inkább a rendezetlen, befejezetlen, kaotikus jelzők illenek. Hiszen a tartalom és a forma kölcsönösen hatnak egymásra.

Az ‘utcai művészet’ a tömegkommunikáció kirekesztő működésmódjával szemben képes lehetővé tenni, hogy mindenki mindenkivel kommunikáljon. Bárki eljuttathatja üzenetét, saját gondolatait bármelyik másik embernek. Hernádi szerint ez a következő módon valósulhat meg: „A mű lényegi befejezetlensége valósággal közreműködésre csábít. Minden faljel felhívás saját individualitásunk kifejezésére, majd a beolvadásra egy kinyomozhatatlan identitású társszerzői kollektívába.”

Az összehasonlítást folytatva, érdekes megfigyelni továbbá, hogy a tömegkommunikáció jeleinek sokasága tulajdonképpen a jelentőség hiányát leplezi. Hernádi Miklós megfogalmazása szerint: „Nagyvárosaink vizuális világa szakadatlan látványos karnevál hatását kelti. Részes ebben a milliónyi, rikító színekbe burkolt áru, a temérdek kirakat, az autóforgalom, a jelzőtáblák és reklámok tömege, az áruházak mesebeli kastélyhoz fogható belső tere, a televízió díszletvilága, a szüntelen zenei lüktetés stb. A tárgyak használati értékének pislákoló kisugárzását szinte teljesen elnyomja fétisértékük csillogása.” Az eddigiek alapján nyilvánvaló, hogy a tömegkommunikáció lényegi működése szorosan összefügg a kortárs fogyasztói kultúra megjelenésével. A reklámok és egyéb vizuális ingerek által sugallt életstílus elérésének érdekében az emberek nagy része olyan életmódot igyekszik megvalósítani, amelyben „egyéniségük a javak fogyasztásán és felvonultatásán keresztül fejeződik ki”. Ennek viszont – az áhított céllal ellentétben – mindig uniformitás lesz az eredménye. Ezzel szemben „az egyentermékek által termelt egyenfogyasztók számára a graffiti egyediséget biztosító kézjel” – véli Bodó Balázs. A street art tehát kiemel az egyformaság masszájából.

Ezzel összefüggésben az ‘utcai művészet’ műfajaiban minőségi ugrás következett be. Egyetérthetünk Szombathy Bálint véleményével, amely szerint a falrajz „legitim kifejezőeszközzé vált, a médium rangjára emelkedett. A minőségi ugrást talán nem is annyira a formanyelvének, mint inkább tartalmának, tematikai tájékozódásának elmélyülése okozta. A változások okait, reflektáló- és reagálóképességének kifinomulását az egyre összetettebb társadalmi-politikai létfeltételekkel lehet magyarázni.” Ez lehet az alapja annak a folyamatnak, amelynek során a korábban elterjedt, kifejezetten esztétikai indíttatású rajzokkal szemben azok az alkotások kerültek előtérbe, amelyek korunk társadalmi-politikai, illetve szociális körülményeire reflektálnak.

Az egyik legjobb példa arra, milyen módon lehet művészi eszközökkel felhívni az emberek figyelmét egy társadalmi problémára, a tiszta graffiti (clean graffiti). Ennek lényege, hogy a koszos falfelületre mindössze sablon és különböző tisztítószerek segítségével készít feliratokat, alakzatokat az alkotó. Így tulajdonképpen maga a művészi formát öltött hiány, a szennyeződés hiánya az, ami szembesít az épület elhanyagolt állapotával és egyúttal környezettudatosságra ösztönöz. Az összes többi falfelirattal szemben ahhoz, hogy a clean graffitit eltávolítsák – ami nem más, mint az eredeti, tiszta falfelület –, az egész falat le kell takarítani. Kivéve magát az alkotást.

Összefoglalva a fentieket elmondhatjuk, hogy a street art a társadalmi nyilvánosság tereiben zajló és annak problémáihoz kötődő diskurzus, amelyben bárki részt vehet. Ebben a megnyilvánulási formában „az egyéni cselekvés lehetősége nyerte vissza a hitelét, a manipulációtól való szabadulás ígérete.” Szombathy Bálint szavaival élve „a festékszóró tehát legalább annyira harci, mint amennyire alkotóeszköz.”

Felhasznált irodalom:

Bodó Balázs: Bolyongás egy áldás nélküli térben. Graffiti és street art mint a társadalmi diskurzus

eszköze, 2004.

Elérhető az interneten: www.warsystems.hu/wp-content/uploads_bodo/bolyongas.pdf (letöltve:

2010.10.22.)

Mike Featherstone és Mike Hepworth: „George és Lynne”, avagy a középgenerációs életstílus. Megjegyzések egy populáris képregényről. In A test. Társadalmi fejlődés és kulturális teória. Ford. Erdei Pálma. Budapest, Jószöveg könyvek, 1997.

Feuer Gábor: A mellérendelt radikalizmus kriptokommunikációja (Újhullámos feliratok

Budapesten) in Budapesti falfirkák. A Műcsarnok és az Országos Közművelődési Központ közös

kiállítása. Budapest, 1986. Fényes Adolf Terem, (tanulmánygyűjtemény) Szerk. Kovács Ákos.

Ganz, Nicholas: Graffiti – Öt kontinens utcaművészete Ford. Bíró Katalin. Budapest, Cartaphilus Könyvkiadó, 2008.

Hernádi Miklós: A házfalak kommunikációja in Budapesti falfirkák. A Műcsarnok és az Országos Közművelődési Központ közös kiállítása. Budapest, 1986. Fényes Adolf Terem (tanulmánygyűjtemény) Szerk. Kovács Ákos.

Kriminalizált művészet. (interjú) Internet: http://www.antropos.hu/cikkprint.php?id=2936 (letöltve: 2010.12.08.)

Szombathy Bálint: Beszélnek a falak in Budapesti falfirkák. A Műcsarnok és az Országos Közművelődési Központ közös kiállítása. Budapest, 1986. Fényes Adolf Terem (tanulmánygyűjtemény) Szerk. Kovács Ákos.

Tandori Dezső: Mint a felhők arcképei in Budapesti falfirkák. A Műcsarnok és az Országos Közművelődési Központ közös kiállítása. Budapest, 1986. Fényes Adolf Terem, (tanulmánygyűjtemény) Szerk. Kovács Ákos.