A Bécsi körúti társasház előtt, ahol harmadmagammal évekig laktam, magányosan állt egy nyilvános telefonfülke. Valaki nem bírt ellenállni a kínzó csábításnak, hogy a fülke egyébiránt is többszörösen összekaristolt, fel-, le-, át- és visszaragasztott hirdetések nyomait őrző ablaküvegén meg ne ossza lakonikus kérdésfelvetését. A névtelen mester háztáji kalligráfiával a következő kérdést szegezte nemkülönben ismeretlen olvasójához: Mit nézel? A mi tagadás, lényegre törő, már-már minimalista megfogalmazásmódhoz gyakorlott kézmozdulatokról árulkodó lendületes festékszórás társult, mely feltehetően a sietős alkotómunkának volt köszönhető.

Az első pillantásra még egyértelműen dekódolhatónak tetsző kérdés a második olvasatban már elbizonytalanítja befogadóját, hogyan is lehetne megszelídíteni annak vonatkoztatási tartományát. Vajon a kommunikációs szituációt fapados esztétikával megteremtő ismeretlen művész arra volt-e kíváncsi, hogy mire irányul a szöveg olvasójának tekintete, vagy más rejlik érdeklődése mögött? Az első esetben a tudakozódás pusztán információszerzési kísérletként lenne értékelhető. Innen nézve azonban a kérdés voltaképpen csak álkérdés volna, mivel az olvasó aktuálisan nem nézhet mást, csakis magát a kérdést, a Mit nézel? mondat elolvasásával lehet elfoglalva. Ennélfogva aztán ingataggá válik a látszólag stabil dialogikus viszony. A szöveg kevésbé érthető szó szerint, amit Paul de Man a „grammatika retorizálásának” keresztelt el. Amennyiben a névtelen szegedi művész kérdése retorikai, abban az esetben ez inkább a voyeurizmussal való haragos szembeállást tanúsítja, oly módon, hogy a grammatikai jelentés egy elutasítás, sőt tiltás irányába mozdul el: a Mit nézel? érdeklődő kérdésfelvetése helyett a „ne nézz!” imperatívusza felé tereli az értelmezés műveletét. Persze a szerencsétlen, csapdába csalt néző nem tud nem nézni addig, amíg a nézésre vonatkozó kérdést meg nem nézi (el nem olvassa).

A nézés múlandó cselekedetét a telefonfülke falán megőrző szöveg magában foglalja azt a csavart, hogy magát a kérdést a fülke körút felé néző belső oldalára festette fel az alkotó, ily módon pedig az ideális olvasói pozíciót a fülke belső terében jelölte ki. Miközben a bódéba gyanútlanul betévedő telefonáló elolvassa az ablaküvegen látható szöveget, óhatatlanul is a körút irányába fordítja fejét, és a kérdéssel együtt az adott esetben a piros lámpánál várakozó autósok is a látóterébe kerülnek. Ez bizonyos fokig frappáns módon visszájára is fordítja a retorikai olvasat lehetőségét: a Mit nézel? kérdése újból „grammatikaivá” válik, és a leskelődés tárgyánál horgonyoz le.

A Mit nézel? felirat elolvasásával kikényszerített megfigyelés a 20. (és a 21.) századi látásdominancia és mindent átható voyeurisztikus tekintet szimptómája, egyúttal rafkós fricskája. A telefonfülke átlátszó üvege értelmezhető olyan ablakként, melynek metaforái a keret által kimetszett teret nyitott ablaknak nevező Leon Battista Alberti perspektívaelméletétől a televízión át Bill Gates Windows operációs rendszeréig, vagy az internetes pop-up ablakokig terjednek. Ablak által homályosan látunk – pláne, ha az ablak össze van karcolva, össze van ragasztva, és még a Mit nézel? kérdés is zavarja a kilátást. Másrészt pedig a telefonfülkén belülről történő kifelé tekintés létrehozza azt a nézőpontot, amelyen keresztül a leskelődő tekintet más emberek életét kukkolja, megfigyeli. A fülke olyan titkos megfigyelőhellyé válik, mint a hátsó ablak Hitchcock nevezetes filmjében. Annak kórtünete lesz, hogy a totalitárius diktatúrák vizualitáson nyugvó uralmi-ellenőrző apparátusait előtérbe állító orwelli disztópia hogyan kezd testet ölteni a polgári társadalmakban. Az állami felügyelet privatizációja ez, mely a térfigyelő kamerák felállításától az online adatforgalom megfigyelésén át a nagymamák által a családi házak utcai ablakához odabarkácsolt IFA visszapillantó tükrökig terjed. A telefonfülke belső ablakára írt Mit nézel? inkább felkiáltó, mintsem kérdő mondata a kukkolásnak ezt az omniprezenciáját illeti kritikával, amikor a megfigyelőt fifikás módon a megfigyelt pozíciójába kényszeríti bele.

Az ominózus telefonfülke ma már nem található meg a Bécsi körúton. Előbb a feliratot tartalmazó ablaküveg tört ki, alighanem az éjszakai béközép fiatalos lendületének következtében. Túlzás lenne azt állítani, hogy az illetékesek végtelenül siettek volna a javítási munkálatokkal, olyannyira, hogy a fülkét a „megváltozott kommunikációs szokásoknak” köszönhetően egy szép napon el is szállították. A graffiti, mely minden telefonálót a látás hatalmi gyakorlataira emlékeztethetett, láthatatlanná vált.

 

A cikk az Apertúra Magazin „Láthatatlan Szeged” című pályázatára érkezett pályamű, melynek megjelentetését Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata támogatta.

Hozzászólások

hozzászólás