A Mars téri és a Valéria téri piac, a zsinagóga környéke a piacok felé futó Attila, Mikszáth Kálmán, Mérey és Margit utcákkal és az ezekben található, egyedi mikrovilágú tüneményekkel, a kocsibeálló udvarokkal, ezzel a tovatűnt világgal – ez volt gyermekkori csavargásaim mindennapi terepe.

A parasztok az árunak szánt terményt lerakták a piacon, az asszonyaik rábeszélőképességére bízták, aztán befordították a lovakat a kocsibeálló udvarok valamelyikébe.

A gazda kifogta a lovait, és hátra, a saroglyához vezette őket. Szénát húzott eléjük. Ahogy megnyugodtak a lovak, hatalmas sugárban, végtelennek tűnő vizelésbe kezdtek, lócitromokat nyomtak. A terjengő szag jellegzetes volt: nem büdös, inkább olyan, mint kint lenni a természetben. Verebek vidámkodtak csiripelve, axiómává fejlesztve a látszatot: amíg lószar lesz, veréb is lesz!

A környéket ellepő rengeteg iparos mind megélt. Volt itt bádogos, patkolókovács, suszter, sapkás, kesztyűs és órás. Volt késes és köszörűs, szitakötő, kefekötő, söprűkötő. Volt pékség és kifőzde. Volt kádár- és kocsijavító bodnár, műbútorasztalos, úri szabó, borbély. Felsorolhatatlan sokféleség. Itt is, ott is vegyesboltos, trafikos is volt, de mindezeken túl vagy inkább felül, annak a világnak a jelképei, a kiskocsmák.

Odabent, a vörösrézzel borított pulton, a gombos fedél alatt, a tégelyben fröccsnek való bor lotyogott. Nyeles mérővel merítették belőle az egy vagy két decit, aszerint, hogy kis-, vagy nagyfröccsöt rendelt a vendég úr. Az urak ebédre pörköltet ettek, marhát vagy sertést, adagot vagy zónát.

A terem közepét a zömök lábakon álló, zöld posztóval borított biliárdasztal uralta. A sarokban, a sötétre pácolt tonett állófogas egyik karján nyeles keretre feszített napilapot kínáltak olvasásra. Az asztalokon keményített, vasalt, kockás abroszok és megtöltött sótartók. Lent olajos padló: a rend és a tisztaság bizományosa, naponta olajozva.

A gazda, miután ellátta a jószágát, a sárgaréz cégéres üzlethez ballagott, és felült a magas hátú, fejtámlás borbélyszékre borotváltatni. Onnan irányt vett a Széll kocsma felé, ahol zóna marhapörköltet rendelt galuskával, házi savanyúsággal. Volt abban kis dinnye, uborka, macskapöcse paprika és zöld paradicsom. Még a bajsza is piroslott a gazdának a házikenyérrel tunkolt zafttól. Kisfröccsöt mindig kettesével kért. Az elsőt a szomjúságra, a másodikat az ebédre. A többit az élvezetre. Böfögött. Újságot vett a kezébe. Hallgatta a kovácsműhely zenéjét, a két kalapács csendítette melódiát és a hosszú szisszenést, ha szikranyaláb indult, amikor a karnagy a fújtatóra lépett. Talán szundított egy cseppet. Érdes és lágy zajok, szagok és illatok keveredtek össze utánozhatatlan zamattá.

Hirtelen, semmire sem tekintettel, tapintatlanul, olyan hangerővel, hogy az abrakoló lovak felkapták fejüket és a verebek felröppentek, megelevenedett az udvar sarkában a legmagasabb ház tűzfalára erősített szürke, bakelit hangszóró: „Szép gyermekem, jöjj ki a rétre, hol traktorok hangja zenél…”

A gazda felriadt. Kezéből kisiklott az újság.

Átmeneti idők jártak, mint a koldusok kabátja. Átmenet a rongy és a kabát között. A piros téglás kapualjak, a tágas beállók és a csengő-bongó üllőn muzsikáló kalapácsok emlékké lettek.

 

Borítókép: Szegedi Vásár és Piac

Hozzászólások

hozzászólás