Hagyományoktól a falfirkáig
(A Szabadkai Népszínház épületének története)

Esszémben a Szabadkai Népszínház épületének történetéről és szimbolikus funkcióiról adok számot, eljutván az elemzésben a jelen kor helyzetéig. A történeti háttér vázlatos ismertetése mellett kitérek arra is, milyen szerepet töltött/tölt be a Népszínház épülete a kisebbségi magyarság tudatában, és az épület 2007-es lebontása mára hogyan jelképezi a tradíciók és a színházi hagyományok puszta emlékhelyét.

A szabadkai színházi élet már jóval a színház épületének megépítése előtt elkezdődött, azonban lényeges változással a megépítést követően számolhatunk. A színházépületet ,,1854. december 16-án avatta fel Latabár Endre társulata Szabadkán.”[1] Az épülettervet Skultéty János városmérnök készítette, míg a beltér díszítése Telepi György pesti színpadtechnikus munkájának eredménye. Az épület klasszicista stílusa, a hat korinthoszi oszlop jelenléte egybeesik funkciójával, ugyanis a ,,klasszicista komponálás megjelenésében emlékszerűségre, a formák világos kibontására, könnyű olvashatóságára törekszik.”[2] Az épület stílusának megválasztása utalhat az egyre szélesebb közönséget megcélzó, népszínházi jellegre is. Az épületet Szabadka városközpontjába helyezték,  így a színház az egyik legnagyobb magyar vidéki város szimbólumává vált, a ,,várost legjobban prezentáló művelődési intézménye”[3] lett. Az avatás után egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a színház iránt, a vezetőség havi tizennyolc előadás bemutatására tett ígéretet, aminek köszönhetően 1870-ben megalakult a szabadkai „Színügyi Egyesület”[4]. A sikeres kezdet utáni években sok viszontagságon ment keresztül mind az épület, mind pedig a szabadkai magyar színjátszást képviselő társulat. 1915-ben tűz ütött ki, amelyben megsemmisült az egész színpad és a nézőtér. A két világháború között a sajtóban többször is hírt adtak arról, hogy a színház áramellátása gyenge és egyenetlen, akadályozva ezzel a társulat problémamentes működését, aminek következtében megfogalmazódott az igény, miszerint a szabadkai színház ,,önálló energiaközpontot kíván létrehozni.”[5] Az első világháború utáni politikai helyzet nem kedvezett a magyar színjátszásnak, mivel a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság vezetősége nem engedélyezte a hivatásos magyar társulatok szereplését a színházi életben. A fordulat 1945. október 29-én következett be, amikor Pataki László rendezésében bemutatták Balázs Béla Boszorkánytánc című művét.[6] Azonban 1951-ben a magyar és az addig szintén autonóm módon működő horvát társulatot összeolvasztották, valamint létrehoztak egy zenés darabokkal foglalkozó társulatot is, melyet a siker ellenére három évad után beszüntettek. Az összeolvasztás ellenére egyfajta kulturális fénykorként tételeződik ez a korszak Szabadka színháztörténetében. Ezt követően azonban az épület fokozatos romlásának következtében 1975-ben a rossz állapotban lévő elektromos vezetékek miatt betiltották a színházban a munkálatokat[7]. A felújítási munkálatokat követően az épületet 1986-ban műemlékké avatták. 1985-ben a színház élére Ljubiša Ristić került, akinek tíz éves igazgatósága alatt, az összeolvasztási kísérletei miatt, a magyar társulat csaknem egésze elhagyta a szabadkai színházat. ,,A történtek a meglepett szabadkaiakat várhatóan és elkerülhetetlenül két csoportra osztották: azokra, akik támogatták ezt az új színházi modellt, valamint azokra, akik már kezdetben is sejtették, hogy ezek nem tiszta ügyek.”[8] Nyilvánvalóan azok, akik nem támogatták ezt az ,,új színházi modellt” többnyire a kisebbségi magyarságból kerültek ki. A trianoni békediktátum után ugyanis a Szabadkai Színház és a benne működő magyar társulat nem csupán a drámai és színházi hagyományok követésének, a színházcsinálásnak, hanem a kisebbségben rekedt magyarság kultúrájának és anyanyelve ápolásának szimbólumává vált.

Fotó: Baráth Attila

1994-ben Kovács Frigyes önkormányzati színházat alapított, azonban egy évre rá távozni kényszerült. 1999-ben Ljubica Ristovski vette át az immár két tagozatból álló (szerb és magyar) színház vezetését, aminek a Narodno Pozorište – Narodno Kazalište – Népszínház nevet adta. Azóta ezen intézmény keretein belül töretlenül működik a szerb társulat mellett a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Az épület helyzete kevésbé szerencsés: az évek során használhatatlanná vált a nagyterem, valamint az irodák sorozatosan beáztak, ezért teljeskörű felújításra volt szükség. Ám a város vezetősége úgy döntött, a hat oszlopot leszámítva lebontatja a műemlékké avatott épületet, hogy később, a tervezetek szerint, egy modern, üveges konstrukciót alkotva teremtse újra a színházat. A munkálatok 2007-ben kezdődtek a lebontással. Az akkori beszámolók alapján az építés befejezését 2011-re ígérték, de azóta sem történt meg. A pénzhiány, valamint a városvezetés érdektelenségének következtében a lebontott színház és a ,,hat korinthoszi oszlopával a kollektív emlékezet”[9] azóta is a városközpont szégyenfoltja. A munkálatok helyszínét a későbbiekben fallal vették körül, aminek funkciója a ,,rom” láthatóságának meggátolása, vagyis a színháznak és a színház területének tulajdonképpeni eltakarása, eltüntetése. A színházi dolgozók és a színház épületének problémájával foglalkozók több esetben is kísérletet tettek arra, hogy a polgárok figyelmét a fal mögötti részre irányítsák, ilyen volt például a Magyar Társulat Színészkoncertje, melyet a lebontott színház területén rendezett, vagy az Egy Szebb Szabadkáért nevű megmozdulás, amely céljaként azt jelölte meg, hogy ezekre az elkerítő falakra profi és amatőr képzőművészek alkotásaikat fessék fel. A falrajzok célja nem pusztán a városközpont szebbé tétele volt, hanem a járókelők tekintetének és figyelmének ráirányítása a színház problémás helyzetére. A graffitik és falfestmények a fal funkciójára irányítják a figyelmet, valamint a fal mögötti, takart részre. A figyelemfelkeltés sikeressége ellenére az építkezési munkálatokban nem következett be változás. Így mind a magyar, mind pedig a szerb társulat a Jadran (korábban moziterem) épületét használja előadásainak bemutatásához, a próbákat pedig a Mladost Csipkegyár leromlott épületében tartják. Így a színház épülete már csak a róla szóló beszédben és a visszaemlékezésekben nyilvánul meg, mint egy hajdan volt szebb múlt, amit a klasszicista stílus korabeli választása is alátámaszt, hiszen a klasszicista ,,alkotások sora elválaszthatatlan attól a szereptől, amelyet a reformkorszak építészete – a magyar tájhoz, a magyar történelmi építészethez való vonzódásunkban – betölt”.[10]

Fotó: Hajdú Tamás

A színház épülete nem csak mint hiány jelenik meg a szabadkai polgárok életében, hanem mint olyan valami, ami a kisebbség problémáját teszi láthatóvá. Az évek során a külön nyelvű társulatok összeolvasztásának kísérletei nem pusztán csak színházcsinálási szempontból értékelhetőek, hanem a hatalomnak a kisebbségeket a többségbe olvasztó, elnyomó stratégiájaként is. Az újraépítésért felelős szerv kifogásait figyelmen kívül hagyva a színház lebontása úgy is értelmezhető, mint a kisebbségi magyarság kulturális központjának lerombolása, a kisebbségi nyelvhasználó kultúra hordozóinak és terjesztőinek ,,földönfutóvá” tétele. Az aktuális hatalom a lebontás által írja újra tetszése szerint egy előző rendszer történetét, az emlékhelyet eltörli a föld színéről, hogy ne maradjon tárgyi bizonyítéka egy kulturális hagyománynak – a fikció terébe taszítja, hiszen a ,,múltról tett beszámolók voltaképpen elbeszélések, s mint ilyenek, tulajdonképpen fikciók”[11].

Fotó: Baráth Attila

A Népszínház épülete így jelenleg nem más, mint százötven éves történetéből konstruálódott beszámolók összessége, amelyek a hiányáról szólnak. A klasszicizmus hagyománytiszteletét és grandiózusságát, oszlopaival tagolt terét pedig a történetiség hiánya és a hiányra való reflexió váltotta fel. A graffitikkel díszített fal hasonlóképpen keretezi az épület helyét, mint a színházról szóló beszéd annak hiányát.

Borítókép: Hajdú Tamás

Felhasznált irodalom:

Dinulović, Radivolj: A szabadkai népszínház új élettere. http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/94/dinulovic.html, 2014.10.21.

Gerold László: Száz év színház, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1990.

Kardos György: Magyar klasszicista építészet, É.M. Építőipari Könyv- és Lapkiadó, Budapest, 1953.

Miković, Milovan: Régi színházi hagyomány, In: 150 éves a színház épülete, Grafoprodukt, Szabadka, 2004.

Nikolić, Darinka: Egyes szám első személyben, In: 150 éves a színház épülete, Grafoprodukt, Szabadka, 2004.

Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának honlapja. http://www.szabadkaiszinhaz.com 2014.10.21

Szabadka Város honlapja: http://szabadkavaros.blog.hu 2014.10.21.

P. Müller Péter: A maszktól a halálszínházig: színházi írások. Budapest, Kijárat Kiadó, 2008.