A Szegedi Reök-palotában, a Regionális Összművészeti Központban februárban nagyszabású Andy Warhol-kiállítás nyílt. Kicsodának is tartsuk Andy Warholt, és miért jó nekünk, hogy Szegeden megtekinthetjük a műveiből készült válogatást? Az aktuális kiállítás szórólapja szerint Warhol a pop-art kultuszfigurája.A közönséget megosztja: van, aki a hirdetések formavilágát újszerűen felhasználó zseninek tartja, mások reklámszakemberi múltját domborítva a „ketchupos üvegek dizájner hősét” sajnálják le benne. Ugyanakkor kétségtelen, hogy nem csak jól ismert és nagy hatású figuráról van szó, de maga a kiállítás is jelentős esemény szegedi és magyarországi viszonylatban egyaránt. Mint a szórólapon is olvashatjuk: „ilyen nagyszabású Warhol-gyűjtemény még soha nem szerepelt magyarországi kiállítóházban”.

Ha el is fogadjuk az esemény kulturális súlyát, sok egyéb szempontból is elgondolkozhatunk azon, hogy miért vagy mire jó a nagyszabású tárlat. Feltehetőleg mindenkinek másra, csakúgy mint a szórólapon található „Színezd újra!” kifestő, amelynek kontúrjai Warhol Monroe-sorozatából ismertek. Warhollal kapcsolatban nem csak azért merül fel fokozottan a kiállítás érvényének megkérdőjelezhetősége, mert Warhol maga is a művészet és nem művészet közötti határvonal feszegetését tette alkotásainak témájává, például „ready-made” tárgyak felhasználásával, hanem mert a kiállítóterem intézményének érvényét is megkérdőjelezte. Warhol szerint minden művészet: „Az ember elmegy a múzeumba, és azt mondják neki, hogy amit lát: művészet, a kis négyszögek pedig ott lógnak a falon. Pedig minden művészet, és semmi sem az.”

A kis négyszögek valóban ott lógnak a falon a Reökben is. Amennyiben a közönség elsősorban reprodukciókról már korábbról ismeri a kiállított műtárgyak zömét, szépen beazonosítgathatja, melyik melyik, összehasonlíthatja a benne élt képpel a kiállított változatokat, hogy megállapítsa, kisebbnek, nagyobbnak és kevésbé kidolgozottnak képzelte-e őket. Őszintén szólva nehezen tudom elgondolni, hogy a kólásüvegeket emeletesen glédába állító kompozíció „élőben” látva más gondolatokat ébresszen az emberben, mint fényképről. Csakúgy, mint Duchamp szökőkútja: ha nagyra is értékeljük a gesztust, nem biztos, hogy megéri (vagy az éri meg) a hozzá való zarándoklatot, ahogy a végeredmény kinéz. A tárgy által ábrázolt legizgalmasabb dolog nem maga a tárgy mint vizuálisan (esetleg esztétikailag) értékelhető látvány, hanem a műből kiolvasható kérdés, amely az ábrázolás társadalmi meghatározottságainak alapjait feszegeti. Ugyanakkor elmondható az is, hogy noha feltehetőleg könnyebb esztétikai vagy spirituális gyönyörűséget lelni egy zen kőkert vonalaiban, mint az olajjal festett kólásüvegek sorában, az utóbbi kapcsán is van min elmerengeni, attól kezdve, hogy jelenkori társadalmunkat hogyan itatja át vizuálisan és ideológiailag is a reklámokon és a mindennapi tárgyakon keresztül a mindenütt jelenlevő forma, az egyedire és felismerhetőre tervezett kólásüveg addig, hogy a hétköznapi tárgyak és hétköznapi vágyak vajon átlényegülnek-e, ha a művészeti tárgyak kontextusát idéző környezetben, tárlaton kiállított festményként termelődnek újra. Más szóval a kólásüveg ideája vajon feltárul-e a festmény által fogyasztói mindennapjainkban. Azon is morfondírozhatunk ugyanakkor, hogy vajon érdekel-e bennünket, hogyan ábrázolta Warhol a kólásüveget a 60-as évek Amerikájában, és hogy esetleg a Megáll az idő szintén prominens kólásüvege nem áll-e sokkal közelebb hozzánk.

warhol

Annyi bizonyos, hogy a szitanyomatokkal megsokszorozott sztárok mikrokozmosza különösebb megerőltetés nélkül párhuzamba állítható a sztárjelenséget vizuálisan generáló képáradattal, és azzal a felismeréssel, hogy a képáradat mögött hiába is keressük az eredetit – ráadásul könnyen belátható, hogy nem is az eredetiben rejlik az erő és a hatalom, hanem magában a médiumban és az ábrázolás milyenségében. Ilyen értelemben Warhol nem csak a reklám technológiai és stiláris elemeit használta fel, hanem az ábrázolás reklámban alkalmazott sajátosan teremtő logikáját is: azzá válik a termék, amivé azt felmutatom, és olyanná mutatom, amilyennek látni szeretnétek. A Marilyn-portrék például egyszerre mutatják fel és termelik újra a kultuszt, és hívják fel a figyelmet arra, hogy a kultusz motorja nem más, mint az ábrázolás.

A kiállítás fizikalitása, a tény, hogy a Warhol által jegyzett nyomatok szivárványszínű valóságukban felvonultak a Reök-palota II. emeletére, nem választható le a kiállítás terének valóságáról. A tárlatlátogató, ha örömmel is nyugtázza az ismert és beazonosítható képek szegedi debütálását, tudja, hogy a múzeum terében a művek nem annyira Marilyn, Jagger vagy Mao kulturális autoritását teszik sajátos módon közszemlére, inkább Warholt pozicionálják autoritásként. A kiállítás kurátorai kísérletet tettek arra, hogy az autoritás játékba hozhatóvá váljon – akár a szórólap Marilyn-kifestőjével, akár a szegedi kiállítás olyan apró, de sokat számító meglepetéseivel, mint a Campbell leveskonzerveket idéző dobozokból épült építmény: a konzervek csomagolásán az aktuális kiállítás Warhol-stílusú, szitanyomattal reprodukált emblémája, a Reök-palota előtt álló lovasszobor virít, amely a köznyelvben a „Lófara” kifejezéssel megjelölt toposz azonosítója. A Lófara warholi magasságokba avanzsált, ugyanakkor a kiállítás részévé is vált, megtörve a Warhol-műveket önmagukban beazonosítgató és kipipálgató tárlatlátogatóban a muzeális monotóniát, sajátos humorral idézve fel azt a meglepetést, amit a kiállított művek megjelenésükkel annak idején kelthettek. Mi maradhat a meglepetés erejéből, ha Warhol immár a kulturális autoritás aurájával bevont műtárgyakkal azonosítható, amelyekben már nehezen, vagy csak nagyon áttételesen tudjuk felfedezni a művészet megújító, az ismerőst újként láttató erejét?

warhol

Trafó és boldogságmédium

A Tisza-parti Stefánia sétányon a Warhol-kiállítás megnyitója után néhány héttel egy sajátos válasz született a fenti kérdésre, és arra, hogy Warhol most és itt mit jelenthet, mire jó, és mit kezdhetünk vele. Akár értékeljük a művek művészetre, fogyasztásra, tömegtermelésre és fetisizálásra reflektáló gesztusait, akár nem, Warhol a világunk része. A Warhol-reprodukciókkal és Warhol-adaptációkkal beterített trafó humorát nem szükséges boncolgatni. A Stefánián látható sajátos kiállítás nem csak az eredeti-utánzat dilemmáját teszi kedélyesen (és Andy példáját követve) félre, bájosan keverve a felvonultatott magyar ikonok közé jól ismert Warhol-ikonokat, de több szempontból is megörvendeztet bennünket: ha a Stefániából tárlat nem is lett, mégis különleges, kitüntetett ponttá vált, amely megakasztja a hétköznapi látványok gépezetét, akár csak azt látjuk benne, hogy a teleragasztott trafó sokkal jobban néz ki, mint a csupasz szürke tömb (bár az eredetit csúfítani sem lett volna elhanyagolható kihívás), akár azt, hogy a funkciója kibővül: már nem csak az elektromos energiát képes gazdaságosan továbbítani, hanem a kevésbé megfogható társadalmi energiát is használhatóvá alakítja: ismerős elemekkel zsonglőrködik, Warholt, Puskás Öcsit, pulikutyát és paneltömböt olvaszt össze színesen és parádésan. Ismerjük Marilynt, Diana Rosst talán már kevésbé, a Nickellel pedig amerikai kulturális referenciák híján esetleg nem tudunk mit kezdeni, bár minddel találkozunk a Reökben. Amivel a trafón találkozunk, közérthető és nyilvánosan hozzáférhető Warhol-fordítás: a szitanyomatos stílus beugrik, és az ikongenerálós társadalmat is felismerjük a képekben, s noha nálunk a Campbell leveskonzervet ábrázoló alkotás konnotációi elsősorban a művészettörténetet, semmint a középosztálybeli háziasszonyok körét idézik (már amennyiben a pop-art része volt tananyagunknak, és a Campbell soup kapcsán vannak használható asszociációink), a trafón feltűnő, Campbell-magasságokba avanzsált Globus vagdalthúskonzerv, ha kicsit savanyú is, de a mienk.

Visszatérve az eredeti kérdéshez: mit kezdjünk Andyvel, ha már itt van? Használjuk fel úgy, hogy amiben a legjobb, azt tanuljuk el tőle: a paródia és a bálványozás határmezsgyéjén mozgó stílusbravúrt. Így lesz a teleragasztott trafó boldogságmédium, már amennyire örömmel fedezzük fel rajta, hogy ugyanazzal a mozdulattal rántja le Warholról a leplet, mint amellyel ugyanőt idézve ünnepli az olyan magyar legendákat, mint Puskás Öcsi, Farkas Berci, Antall Imre vagy Halász Judit. Aki netán nem a kedvencünk, azok irányába is tehetünk egy szívességet, elfogadjuk, hogy tagjai a magyar trafópanteonnak. De a trafó nem csak hommage-ként közvetíti a játék boldogságát: az eredeti szellemében elkövetett pimasz csíny is: lám, én is tudok Warholt produkálni, mi hát a különbség közöttünk? Talán az, hogy a lófaráig nem ér fel a trafó? A trafó egy egészen ritka gesztusra képes: megteremti magának azt a közeget, amelyben a közönség számára nem csak hogy értelmezhető mű, de amelyben a közönség értelmező közösségként ismerhet önmagára. Olyan pozíciót kínál fel a közönségnek, amely a valóságunkat hozza játékba, és a játékosság lehetőségét felmutatva ajánlkozik örömforrásként. Ráadásul Puskás Öcsi láttán talán azok is megörülnek, akik Warholról nem is hallottak, és nem a paródia és a bálványozás közötti mezsgye humorba fordítható potenciálja érdekli őket.

Summa summárum: a Tisza-parti trafó körül van valami zizegés, áramlás, energia – annak ellenére, hogy nem nehéz belátni: a maga nemében az is lehet egy reklám, sőt a kiállítás reklámja is. Én mindenesetre megvettem.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Matuska Ágnes az SZTE Angol Tanszékének oktatója. Kutatása elsősorban a koramodern angol dráma reprezentációs kérdésere összpontosul, különös tekintettel a színház rituális elemeire és önreflexív technikáinak hatására. Tagja a Kulturális Ikonológia és Szemiográfia Kutatócsoportnak.