Apertúra Magazin

James Cameront nézem, amint egy játékkonzol irányítójára hajazó kütyüvel a kezében szaladgál az Avatar díszletei között, és filmkészítő társaival arról mesél, hogyan reformálta meg a filmkészítést, milyen új technológiákat alkalmaztak a film előkészületei során, és hogyan definiálták újra a film mint médium technológiai specifikumait. Cameron kezében egy virtuális kamera van, amelynek se lencséje, se nézőkéje nincs, csupán egy képernyőn keresztül szemléli a helyszínt, amely a valóságban színekkel jelzett háttér és néhány kiegészítővel megspékelt stúdió, ám a virtuális kamera már a számítógép által generált diegetikus Pandorát, illetve a pandorai környezetben játszódó jelenetet mutatja, valós időben hozva létre a képsort.

Itt folytatódik »

Irodalmi műveket feldolgozó filmek kapcsán, az explicit viszonyítási pont birtokában ritkán tudunk értékítélet nélkül szólni: vagy “elrontják” a jó könyveket, vagy gyengébb irodalmi szövegből értékes filmet készítenek, vagy éppen “hű” marad a feldolgozás a kiindulási alapanyaghoz. Az adaptációkkal kapcsolatos elvárásaink legalább annyira szigorúak, mint homályosak: a filmes feldolgozás őrizze meg a másik médiumban született mű sajátosságait, de ne legyen puszta illusztráció, saját nyelvén fejezze ki annak stiláris jellegzetességeit. Kérdések sorakoznak előttünk: átültethető-e az irodalom retorikája a filmébe? Egyáltalán mi a fim retorikája? Van-e megfeleltethetőség a két médium elemei között? Egy mondat egy képbe átrakható-e úgy, hogy ne pusztán felidézze, elmesélje azt a mondatot, hanem azt a hatást keltse, mint előszörre a mondat?

Itt folytatódik »