Mati Unt észt kortárs író 1979-ben írta az Őszi kavargás (Sügisball) című kisregényét. A regény helyszínéül szolgáló, 1962 és 1973 között épült Mustamäe-lakótelep eredetileg a haladást, a reményt, a jövőt volt hivatott jelképezni, ám Unt a rövid epizódokból álló művében azt mutatja be, hogy mennyire el tud veszni az ember a tömegben, azt, hogy mindenki saját magányának rabja.
Szeged, 2009. 05. 22.
A szegedi Grand Café Mozi és Kávézó májusban a 15 éves Sátántangó apropóján Tarr Béla-napokat rendezett. A jubileumi rendezvény szakmai blokkjában irodalmárok és filmkritikusok tartottak előadásokat a kortárs nemzetközi és hazai filmművészet élvonalába tartozó rendező filmjeiről, valamint arról az irodalmi alapról, mely a tarri filmművészetnek megadta azt a szilárdságot és univerzalizmust, melynek segítségével Tarr a Sátángótól kezdve megtalálta azt a „nagy formát”, ami összetéveszthetetlenné teszi és kiemeli a „fekete széria” többi alkotói közül.
Tarr Béla
Most azt a játékot űzöm, ami valószínűleg megegyezik a jelenkori moziba járó közönség többségének tapasztalatával, miszerint egy adaptáció esetén először nem a korábban keletkezett szöveggel találkoznak, hanem magával az adaptációval, mely kronologikus értelemben véve nyilvánvalóan későbbi időpontra datálódik. Mi történik ilyenkor mindazzal, amit a hűségkritika hangoztat, miszerint az “eredeti” mű, a “forrás” viszonyítási pontként szolgál a belőle készülő (értsd: rajta élősködő) filmek megítélésében? A válasz pofon egyszerű: értelmét veszti minden hasonszőrű megállapítás, hiszen a néző ugyanúgy képtelen elvonatkoztatni a már megtekintett filmtől az eredeti mű olvasása során, mint ahogy egy regény olvasója képtelen elfeledni és háttérbe szorítani mindazon olvasmányélményét és az olvasás során szerzett benyomását az adaptáció figyelemmel kísértekor. Számára ugyanis az adaptáció az eredeti mű, a regény csupán ismétlés egy másik médiumban.
Irodalmi műveket feldolgozó filmek kapcsán, az explicit viszonyítási pont birtokában ritkán tudunk értékítélet nélkül szólni: vagy “elrontják” a jó könyveket, vagy gyengébb irodalmi szövegből értékes filmet készítenek, vagy éppen “hű” marad a feldolgozás a kiindulási alapanyaghoz. Az adaptációkkal kapcsolatos elvárásaink legalább annyira szigorúak, mint homályosak: a filmes feldolgozás őrizze meg a másik médiumban született mű sajátosságait, de ne legyen puszta illusztráció, saját nyelvén fejezze ki annak stiláris jellegzetességeit. Kérdések sorakoznak előttünk: átültethető-e az irodalom retorikája a filmébe? Egyáltalán mi a fim retorikája? Van-e megfeleltethetőség a két médium elemei között? Egy mondat egy képbe átrakható-e úgy, hogy ne pusztán felidézze, elmesélje azt a mondatot, hanem azt a hatást keltse, mint előszörre a mondat?
