Apertúra Magazin

Ha korábban beléptünk az Amerikából hazánkba vándorolt globális tömegkulturális hagyatékba, a Burger Kingbe,[1] örömmel konstatálhattuk, hogy legalább a gyermekek számára létrehoztak egy elkülönülő játékteret. Az éttermekben található játékvárak így kiszakították a gyerekeket a Burger King kapuin belül található, homogén amerikai kultúra mikrovilágából, és elszeparálva folytathatták játékos tevékenységüket. Azonban ez egy csapásra megváltozott. A minap tapasztaltam, hogy a játékvárakat eltüntették, csupán üres helyük maradt meg a falon található nagyképernyő és a hozzácsatlakoztatott Nintendo Wii játéktere számára. A teret azonnal elfoglalták a fiatalok, és önfeledt játékba kezdtek, amelynek az lett a végeredménye, hogy a játékos teste, elméje annyira a médium befolyása alá került, hogy egy nagy ugrással a mennyezetbe ütközött és fejsérülést szenvedett. Így az elkülönítésre szánt tér célja olyannyira sikeres lett, hogy szinte már a valóság apriori appercepciója is megszűnt, és az elme érzékelése és észlelése a gyorsétteremből áthelyeződött a virtuális térbe, így a mennyezetbe való csapódás fizikai érzetét már csak utólag érzékelte a játékos.

Itt folytatódik »

2003-ban az internet segítségével szerveződő csoport meghökkentőnek nevezett akciója óta létezik a flash mob kifejezés, amely magyarul a villámcsődület nevet kapta. Mind az angol, mind a magyar kifejezés utal a tevékenység sajátos jellegére: emberek előre szervezett csoportosulása, akik egy nyilvános helyen a megbeszélt módon hirtelen végrehajtanak valamit, majd amilyen hirtelen jöttek, úgy szét is oszlanak – ez lenne a flash mob lényege.[1]

Itt folytatódik »

Noha számtalan elemzés és tanulmány foglalkozott már a sorozatok popkultúrán belüli szerepével, a spin-off alkotásokról szóló írások ezeken belül háttérbe szorultak. Történik mindez annak ellenére, hogy talán az ilyen jellegű sorozatok jellemzik leginkább magát a műfajt. Nem akarnak maradandót alkotni, létük sikere nincs a véletlenre bízva, ugyanakkor marketingszempontból sem elhanyagolható tényező az, hogy igen kevés kivételtől eltekintve sikeresek és kifizetődők, legalábbis egy bizonyos ideig.

Itt folytatódik »

Azt szokták mondani, hogy tinivígjátékot, ezt a kilencvenes években létrejött, máig kiirthatatlan műfajt, csak akkor nézzen az ember, ha még nincs huszonöt éves, különben igen kellemetlen feszengésbe és értetlenségbe fordul a filmezésre szánt idő. Az Amerikai pite (American Pie, 1999, r: Paul Weitz) hihetetlen népszerűségének sodrában ma már olyan filmek is elevickélnek, amit jóindulattal sem lenne szabad finanszírozni, és a műfaji kliséket olyan magabiztosan cipelik az alkotók filmről filmre, hogy ha a kedves nézőnek esetleg eleddig nem lett volna halvány lila segédfogalma sem arról, hogy mi lehet a szériagyártás alapelve, akkor mostantól nyilvánvalóan már csak ebben tud gondolkodni. Az Amerikai pite által kijelölt szexuális ébredezés (lásd: a szüzesség elvesztésének mitikus problematikája mint a felnőtté válás egyetlen jelenkori küszöbe, amit a populáris kultúra megannyi szegmense is alátámaszt és megerősít), amit mostanság illik valamiféle road-movie köntösbe burkolni, mára olyan kötelező köröket is magába foglal, mint a politikai korrektség megkopott és valójában csak humoros aspektusa miatt előtérbe kerülő feszegetése mind faji, mind szexuális identitás, mind pedig testi fogyatékok tekintetében.

Itt folytatódik »