A 2010. november 25. és 27. között megrendezett III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia ezúttal a Reflexivitás és önreflexivitás témájára fókuszált. S bár a témák és az előadások látványosabb meglepetést nem okoztak, néhány figyelemre méltó hangsúlyeltolódás mégiscsak megfigyelhető volt a korábbi évekhez vagy éppen a klasszikus pszichoanalízis és a pszichoanalitikus filmelmélet régóta görgetett témáihoz képest.
Önreflexivitás és reflexivitás volt a címe a november 25-27. között Pécsen megrendezett III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferenciának. A három nap során a résztvevők két párhuzamos szekció előadásai és különféle műhelymunkák között válogathattak. Az előadások szerteágazó volta részben a konferencia témájának, részben pedig az előadók sokszínű érdeklődési területének köszönhető: pszichológusok, pszichoterapeuták, filmkészítők, film- és irodalomelmélészek egyaránt voltak a meghívottak és az előadók között. Éppen ezért írásomban nem átfogó képet kívánok nyújtani az eseményről, csupán néhány különösen érdekes előadás kiemelésével világítanék rá elmélet és gyakorlat viszonyára.
Azt szokták mondani, hogy tinivígjátékot, ezt a kilencvenes években létrejött, máig kiirthatatlan műfajt, csak akkor nézzen az ember, ha még nincs huszonöt éves, különben igen kellemetlen feszengésbe és értetlenségbe fordul a filmezésre szánt idő. Az Amerikai pite (American Pie, 1999, r: Paul Weitz) hihetetlen népszerűségének sodrában ma már olyan filmek is elevickélnek, amit jóindulattal sem lenne szabad finanszírozni, és a műfaji kliséket olyan magabiztosan cipelik az alkotók filmről filmre, hogy ha a kedves nézőnek esetleg eleddig nem lett volna halvány lila segédfogalma sem arról, hogy mi lehet a szériagyártás alapelve, akkor mostantól nyilvánvalóan már csak ebben tud gondolkodni. Az Amerikai pite által kijelölt szexuális ébredezés (lásd: a szüzesség elvesztésének mitikus problematikája mint a felnőtté válás egyetlen jelenkori küszöbe, amit a populáris kultúra megannyi szegmense is alátámaszt és megerősít), amit mostanság illik valamiféle road-movie köntösbe burkolni, mára olyan kötelező köröket is magába foglal, mint a politikai korrektség megkopott és valójában csak humoros aspektusa miatt előtérbe kerülő feszegetése mind faji, mind szexuális identitás, mind pedig testi fogyatékok tekintetében.
Tarantino az első, aki az idei fesztiválra meghívott nagy nevek közül végre teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és ezzel az Arany Pálma legfőbb várományosává lépett elő. A Becstelen Brigantyk a második világháború végkifejletének szemtelen újraírásával, a kényes és túlterhelt téma könnyed feldolgozásával, irodalmi és filmes parafrázisok tömkelegével, valamint zseniális alakításokkal újabb, akár a Kill Billhez mérhető remekmű a rendező életművében. Első impressziók.
Irodalmi műveket feldolgozó filmek kapcsán, az explicit viszonyítási pont birtokában ritkán tudunk értékítélet nélkül szólni: vagy “elrontják” a jó könyveket, vagy gyengébb irodalmi szövegből értékes filmet készítenek, vagy éppen “hű” marad a feldolgozás a kiindulási alapanyaghoz. Az adaptációkkal kapcsolatos elvárásaink legalább annyira szigorúak, mint homályosak: a filmes feldolgozás őrizze meg a másik médiumban született mű sajátosságait, de ne legyen puszta illusztráció, saját nyelvén fejezze ki annak stiláris jellegzetességeit. Kérdések sorakoznak előttünk: átültethető-e az irodalom retorikája a filmébe? Egyáltalán mi a fim retorikája? Van-e megfeleltethetőség a két médium elemei között? Egy mondat egy képbe átrakható-e úgy, hogy ne pusztán felidézze, elmesélje azt a mondatot, hanem azt a hatást keltse, mint előszörre a mondat?
