Apertúra Magazin

A videojáték manapság a fogyasztói társadalom egyik kiemelt cikkévé nőtte ki magát. A tervezők által létrehozott virtuális világok és kalandok széles kínálata áll a vásárló rendelkezésére, a sakk játéktól kezdve a különféle város- és családépítő szimulátorokon keresztül a legújabb blockbusterek videojáték változatáig. Épp ez a tömegessé válás indokolhatja, hogy ezt a jelenséget vizsgálat tárgyává tegyük. Cikkem a  videojátékok meghatározásával kapcsolatos viták felidézését (és lehetőleg életben tartását) kívánja végrehajtani, melyben reagálok a témával kapcsolatos elméletek hátterére, valamint hangot adok e területet érintő személyes elképzeléseimnek. Hangsúlyoznom kell, hogy cikkemet nem teljes áttekintésként, a témakör minden aspektusát megvizsgáló értekezésként határoznám meg, sokkal inkább egy kérdésfeltevéseket serkentő béta verzióként, mely további formázást és kiegészítést igényelhet.

Itt folytatódik »

A 2012-es évet valami rejtelmes, mélységesen szomorú, apokaliptikus hangulat szövi át. Akad téma bőven a Greenpeace buzgó aktivistái számára, akik csak két percet kérve az arra járóktól, az utca népére zúdítják a klímaváltozás ijesztő környezeti szimptómáit. Mások próféciaként hirdetik azon elképzeléseket, melyek erre az évre jósolták a világvége eljövetelét. A gazdasági világválság mindenütt szétáradó hullámai szintén negatív közhangulatot teremtenek a társadalomban. Ezen negatív erők beférkőznek hétköznapjainkba és egyesülve fejtik ki hatásukat. A TV-társaságok által működtetett „ezoműsorokról” egy elbiccentett mosollyal továbbkapcsolhatunk, de nem ilyen könnyű a helyzetünk, ha még a moziban sem szabadulunk ettől a lehangoló témától. Cikkemben ennek a tendenciának nyomait vizsgálom meg a Hétköznapi pár (Perfect Sense. David Mackenzie, 2011) című filmben.

Noha számtalan elemzés és tanulmány foglalkozott már a sorozatok popkultúrán belüli szerepével, a spin-off alkotásokról szóló írások ezeken belül háttérbe szorultak. Történik mindez annak ellenére, hogy talán az ilyen jellegű sorozatok jellemzik leginkább magát a műfajt. Nem akarnak maradandót alkotni, létük sikere nincs a véletlenre bízva, ugyanakkor marketingszempontból sem elhanyagolható tényező az, hogy igen kevés kivételtől eltekintve sikeresek és kifizetődők, legalábbis egy bizonyos ideig.

Itt folytatódik »

Most azt a játékot űzöm, ami valószínűleg megegyezik a jelenkori moziba járó közönség többségének tapasztalatával, miszerint egy adaptáció esetén először nem a korábban keletkezett szöveggel találkoznak, hanem magával az adaptációval, mely kronologikus értelemben véve nyilvánvalóan későbbi időpontra datálódik. Mi történik ilyenkor mindazzal, amit a hűségkritika hangoztat, miszerint az “eredeti” mű, a “forrás” viszonyítási pontként szolgál a belőle készülő (értsd: rajta élősködő) filmek megítélésében? A válasz pofon egyszerű: értelmét veszti minden hasonszőrű megállapítás, hiszen a néző ugyanúgy képtelen elvonatkoztatni a már megtekintett filmtől az eredeti mű olvasása során, mint ahogy egy regény olvasója képtelen elfeledni és háttérbe szorítani mindazon olvasmányélményét és az olvasás során szerzett benyomását az adaptáció figyelemmel kísértekor. Számára ugyanis az adaptáció az eredeti mű, a regény csupán ismétlés egy másik médiumban.

Itt folytatódik »

Divatja van mostanában a több szálon futó történeteknek, amelyek unalom ellen változatosságot, szellemi izgalomként pedig komplex dramaturgiát ígérnek, valamint nem mellékesen lehetővé teszik a szerző számára, hogy akkor is egész estés játékfilmet készítsen, ha inkább több apró, mint egy egész műre való ötlete van. Az idei filmszemlén meglepően sok ilyen felépítésű mű szerepelt, melyek közt sok volt a hasonlóság, de persze még több a különbség.

Pálfi György: Nem vagyok a barátod

Itt folytatódik »