Apertúra Magazin

Noha számtalan elemzés és tanulmány foglalkozott már a sorozatok popkultúrán belüli szerepével, a spin-off alkotásokról szóló írások ezeken belül háttérbe szorultak. Történik mindez annak ellenére, hogy talán az ilyen jellegű sorozatok jellemzik leginkább magát a műfajt. Nem akarnak maradandót alkotni, létük sikere nincs a véletlenre bízva, ugyanakkor marketingszempontból sem elhanyagolható tényező az, hogy igen kevés kivételtől eltekintve sikeresek és kifizetődők, legalábbis egy bizonyos ideig.

Itt folytatódik »

Most azt a játékot űzöm, ami valószínűleg megegyezik a jelenkori moziba járó közönség többségének tapasztalatával, miszerint egy adaptáció esetén először nem a korábban keletkezett szöveggel találkoznak, hanem magával az adaptációval, mely kronologikus értelemben véve nyilvánvalóan későbbi időpontra datálódik. Mi történik ilyenkor mindazzal, amit a hűségkritika hangoztat, miszerint az “eredeti” mű, a “forrás” viszonyítási pontként szolgál a belőle készülő (értsd: rajta élősködő) filmek megítélésében? A válasz pofon egyszerű: értelmét veszti minden hasonszőrű megállapítás, hiszen a néző ugyanúgy képtelen elvonatkoztatni a már megtekintett filmtől az eredeti mű olvasása során, mint ahogy egy regény olvasója képtelen elfeledni és háttérbe szorítani mindazon olvasmányélményét és az olvasás során szerzett benyomását az adaptáció figyelemmel kísértekor. Számára ugyanis az adaptáció az eredeti mű, a regény csupán ismétlés egy másik médiumban.

Itt folytatódik »

Divatja van mostanában a több szálon futó történeteknek, amelyek unalom ellen változatosságot, szellemi izgalomként pedig komplex dramaturgiát ígérnek, valamint nem mellékesen lehetővé teszik a szerző számára, hogy akkor is egész estés játékfilmet készítsen, ha inkább több apró, mint egy egész műre való ötlete van. Az idei filmszemlén meglepően sok ilyen felépítésű mű szerepelt, melyek közt sok volt a hasonlóság, de persze még több a különbség.

Pálfi György: Nem vagyok a barátod

Itt folytatódik »