Apertúra Magazin

Miért szeretünk moziba járni? Nyilván, mert szeretjük a jó filmeket. Jó film alatt pedig a kanonikus történet struktúra szabályainak megfelelő filmeket értjük általában. Hiszen nekünk, nézőknek az nyújt katartikus élményt, ha a főhős leküzdi az előtte tornyosuló akadályokat, megoldja a történetben felmerült konfliktust. És már kész is a happy end! De mi történik, ha nem egy klasszikus narratívával kerülünk szembe? Lehetséges-e egyáltalán történetet mesélni ok-okozati viszonyok és motivációk nélkül? Ezekre a kérdésekre kaphatunk választ a Goodbye, Dragon Inn elemzésének segítségével.

Itt folytatódik »

A Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport két tagja, Dragon Zoltán és Sághy Miklós egy cikksorozat keretében folytat vitát a film és a digitalizáció kérdéséről. E vita következő állomását tartalmazza a bejegyzés. A korábbi cikkek itt érhetők el:

• Dragon Z.: “A szoftver és a film: a film helye a digitális kultúrában“
• Sághy M.: “Az adatbázis-logika és a film (Reflexiók Lev Manovich és Dragon Zoltán írásaira)“
• Dragon Z.: “A film a digitalizáció korában“
• Sághy M.: “A film jövője: adatbázis és/vagy (interaktív) narratíva?“
• Dragon Z.: “Újmozi, avagy adatbázis az egész világ“

Itt folytatódik »

Az alább következő dolgozatban olyan jelenséget fogok vizsgálni, amelyet meghatározónak tartok a Fekete hattyú (Black Swan, Darren Aronofsky, 2010) című, nemrég bemutatott filmben. Az alkotás több kiemelt szempont alapján is értelmezhető.

Itt folytatódik »

Lassítva kifröccsenő CGI vér, morcos képet vágó, tesztoszterontól majd szétrobbanó izomkolosszusok és ordítóan mesterkélt látványvilág. Zack Snyder filmje mindezekkel együtt mégis igen komoly projektként határozható meg. Minden értékítéletet félretéve, ha a CGI effektek túlcsordítása és a karakterek sablonosságának kínos hangsúlyozása mögött megbújó okokra tekintünk, megláthatjuk, mennyire lényeges szempontot nyújt a film megítélésében az a tény, hogy adaptációról beszélünk. Persze ez csupán egyetlen szempont a film vizsgálatában, mégis igen lényeges, hiszen teljesen más aspektusból mutat rá értékeire és problémáira.

Itt folytatódik »

James Cameront nézem, amint egy játékkonzol irányítójára hajazó kütyüvel a kezében szaladgál az Avatar díszletei között, és filmkészítő társaival arról mesél, hogyan reformálta meg a filmkészítést, milyen új technológiákat alkalmaztak a film előkészületei során, és hogyan definiálták újra a film mint médium technológiai specifikumait. Cameron kezében egy virtuális kamera van, amelynek se lencséje, se nézőkéje nincs, csupán egy képernyőn keresztül szemléli a helyszínt, amely a valóságban színekkel jelzett háttér és néhány kiegészítővel megspékelt stúdió, ám a virtuális kamera már a számítógép által generált diegetikus Pandorát, illetve a pandorai környezetben játszódó jelenetet mutatja, valós időben hozva létre a képsort.

Itt folytatódik »

Óriási várakozás előzte meg James Cameron nagy dobásnak szánt filmjét, az Avatart, melyet sokan egyenesen a mozi megmentőjeként, mintegy messiásként vártak; és az előzetes kritikai fogadtatás csak fokozta a várakozást, hiszen a film látványvilága egytől-egyig mindenkit lenyűgözött. Miután átverekedtem magam a Cinema City csúfondárosan silány és felháborítóan múlt századot idéző, online-nak csúfolt jegyrendelő rendszerén, végül szigorú szemüvegem elé helyezhettem a foltoktól megtisztított 3D-s szemüveget, és elindulhattam a mozi történetének mérföldköveként aposztrofált filmes utazásra. Visszatértemkor számadást végeztem: az Avatar című dolgozatot bizony látni kell – de ennél több jót nehéz elmondani róla.

Itt folytatódik »

Mátyássy Áron a negyedik alkotó (Kocsis Ágnes, Faur Anna és Grigor Attila után), aki a Filmművészeti Egyetemen Grunwalsky Ferenc osztályában végezve elkészítette első nagyjátékfilmjét. Az Utolsó idők a 40. Magyar Filmszemle győztes alkotása, ugyanakkor a filmen még érződik az első alkotásokra jellemző kiforratlanság. Az Utolsó idők narrációjában fellépő motivációs hiányosságokat, és az ebből fakadó pontatlanul ábrázolt karaktereket azonban a kitűnő formanyelvi megoldások kompenzálják.

Itt folytatódik »

Nagy divat a helyszínelés a televízióban, mostanra ráadásul olyannyira előtérbe került ez a szakma, illetve annak televíziós interpretációja, hogy az eredetileg más típusú sorozatok (és filmek is persze) is átemeltek néhány elemet, hogy profitáljanak a trend adta lehetőségekhez mérten (ide sorolandó a Dr. Csont antropológiai orientációja, a Doktor House sorozat differenciál diagnosztikája, a Hazudj, ha tudsz nyomozati felépítése, a Gyilkos számok matematikai megoldásai vagy a Shark struktúrája is – nem beszélve a megannyi helyszínelős változatról akár földrajzi elhelyezkedésre – Miami vagy New York –, akár intézményre – Haditengerészet – nézvést). Az ember tulajdonképpen nem is érti, a honi természettudományos felsőoktatási pr-gépezet miért nem helyszínelőkkel reklámozza szakirányait – valószínűleg jó időre megoldódna minden utánpótlás-probléma. Ezen túlmenően persze a helyszínelős tematikájú sort nyitó CSI: Helyszínelők az új évezred nyitányaként teljes mértékben átformálta az amerikai sorozatok esztétikai, formai és narratív elvárásait, és egyre inkább kimutatható hatása a mozi vásznára szánt filmek esetében is (lásd: Metropolis 2008/4-es száma illetve Gollowitzer Dia szakdolgozata, amely az Apertúra folyóirat téli számában fog előreláthatólag megjelenni).

Itt folytatódik »

Azt szokták mondani, hogy tinivígjátékot, ezt a kilencvenes években létrejött, máig kiirthatatlan műfajt, csak akkor nézzen az ember, ha még nincs huszonöt éves, különben igen kellemetlen feszengésbe és értetlenségbe fordul a filmezésre szánt idő. Az Amerikai pite (American Pie, 1999, r: Paul Weitz) hihetetlen népszerűségének sodrában ma már olyan filmek is elevickélnek, amit jóindulattal sem lenne szabad finanszírozni, és a műfaji kliséket olyan magabiztosan cipelik az alkotók filmről filmre, hogy ha a kedves nézőnek esetleg eleddig nem lett volna halvány lila segédfogalma sem arról, hogy mi lehet a szériagyártás alapelve, akkor mostantól nyilvánvalóan már csak ebben tud gondolkodni. Az Amerikai pite által kijelölt szexuális ébredezés (lásd: a szüzesség elvesztésének mitikus problematikája mint a felnőtté válás egyetlen jelenkori küszöbe, amit a populáris kultúra megannyi szegmense is alátámaszt és megerősít), amit mostanság illik valamiféle road-movie köntösbe burkolni, mára olyan kötelező köröket is magába foglal, mint a politikai korrektség megkopott és valójában csak humoros aspektusa miatt előtérbe kerülő feszegetése mind faji, mind szexuális identitás, mind pedig testi fogyatékok tekintetében.

Itt folytatódik »

Jürgen Habermas szerint a technikai haladásnak meg van az a tulajdonsága, hogy mindig nagyobbnak mutatja magát a valósnál. Az új generációs, digitális vetítőgépeket használó 3D-s mozitermek globális terjedésében sokan mégis a mozi végleges átalakulását látják, noha ez az átformálódás már a digitális és analóg filmkészítési eljárások fúziójával elkezdődött. Nehéz megítélni, hogy a technikai fejlődés különböző marketing és piaci stratégiák által támogatott ideológiája az, ami véleményt formál ebben az esetben vagy Csodacsibe, Volt, Coraline, a Véres Valentin Harry Wardenje valóban a film egy új dimenziójának „első” figurái.

Coraline

Itt folytatódik »