A Halálkeringő az utóbbi évek legrosszabb magyar filmje. Ez pedig azért nagy szó, mert tudjuk: erős a mezőny. A téves alapkoncepcióból kiinduló erőltetett forgatókönyv rossz, illetve inkább nem létező rendezéssel és jóindulattól függően helyzethez nem illően mívesnek vagy modorosnak nevezhető operatőri munkával került vászonra.
„Ma ligne de chance, ta ligne de hanche” – énekeli a híres tengerparti kettőst Marianne és Pierrot Godard halhatatlan filmjében, a hátam mögött pedig a vetítésen részt vevő legendás Anna Karina dúdolja a dalt, amit több mint 40 évvel korábban Belmondóval együtt adott elő. A vásznon a Bolond Pierrot, a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusának digitálisan felújított kópiája pereg, olyan színgazdagságban és képminőségben, amilyenben – legalábbis az én generációmból – senki se látta.
A cannes-i fesztivál eddigi legnagyobb élménye volt látni, ahogy ez a film évtizedekkel elkészülte után is egyszerre képes a mozi definíciója és létezésének szenvedélyes bizonyítéka lenni. Godard-nak ebben a műben sikerül úgy felvetni a filmmel mint reprezentációval kapcsolatos teoretikus kérdéseket, hogy közben megtartotta a mozi magával ragadó varázsát. Kösz, Jean-Luc!
De persze ennél újabb filmek is érkeztek a Croisette-re, az első öt nap leginkább említésre méltó mozgóképei következnek – de előre szólok, remekművet még nem sikerült találni.
Itt folytatódik »
Tranzit blog