Készült: 2009. július 16., csütörtök @ 1:12 du.
Most azt a játékot űzöm, ami valószínűleg megegyezik a jelenkori moziba járó közönség többségének tapasztalatával, miszerint egy adaptáció esetén először nem a korábban keletkezett szöveggel találkoznak, hanem magával az adaptációval, mely kronologikus értelemben véve nyilvánvalóan későbbi időpontra datálódik. Mi történik ilyenkor mindazzal, amit a hűségkritika hangoztat, miszerint az “eredeti” mű, a “forrás” viszonyítási pontként szolgál a belőle készülő (értsd: rajta élősködő) filmek megítélésében? A válasz pofon egyszerű: értelmét veszti minden hasonszőrű megállapítás, hiszen a néző ugyanúgy képtelen elvonatkoztatni a már megtekintett filmtől az eredeti mű olvasása során, mint ahogy egy regény olvasója képtelen elfeledni és háttérbe szorítani mindazon olvasmányélményét és az olvasás során szerzett benyomását az adaptáció figyelemmel kísértekor. Számára ugyanis az adaptáció az eredeti mű, a regény csupán ismétlés egy másik médiumban.
Itt folytatódik »
Címkék: adaptáció, animációs film, Csillagpor, intertextualitás, karakterábrázolás, Kritika, mediális sajátosság, Muppet Show, narratív struktúra, Neil Gaiman, posztmodern, Stardust
Téma: Uncategorized |
Készült: 2009. február 05., csütörtök @ 2:38 du.
A magyar filmtörténetben kevés műfaj akad, amely oly méltatlanul hanyagolt és annyira alulreprezentált lenne, mint a sci-fi. Ennek okai köztudottak: a tudományos-fantasztikus film az egyik leginkább tőkeigényes mozgóképes műfaj, ezért a kisebb nemzeti filmgyártások, mint amilyen a magyar is, kevéssé favorizálják, ráadásul a szocializmusban kiváltképpen mostoha sorsa volt a műfaji filmeknek nálunk, mivel nem tulajdonítottak nekik szerepet az oly nagy becsben tartott népnevelői feladatok ellátásában.
Ezek után nem csoda, hogy egészen az ezredfordulóig alig néhány magyar sci-fi született, Deésy Alfréd Trytona 1917-ben, Hamza D. Ákos műfajteremtő – az időutazásos sci-fik egyik etalonjának számító – Szíriusza 1943-ban és Fejér Tamás filmtörténetileg kevésbé jelentős Az idő ablakai című munkája 1969-ben. Az ezredforduló után lassan-lassan kezdett erőre kapni a műfaj, kiváltképpen olyan aprócska, mindössze néhány perces negatív utópiákkal, mint a Mázlista (Szénási Ákos), az Uno (Dyga Zsombor) vagy A 639. baba (Dési András–Móray Gábor). A 40. Filmszemle egyik nagy meglepetése volt, hogy bőségesen akadtak a programban tudományos–fantasztikus művek, ráadásul nem csak rövidebb, hanem egészestés darabok is.
Pater Sparrow: 1
Itt folytatódik »
Címkék: Csátich Renátó, filmszemle, filmtörténet, filozófia, Kritika, Madarász István, műfaji film, Pater Sparrow, sci-fi, utópia, Vranik Roland, werkfilm
Téma: Uncategorized |
