Apertúra Magazin

Érmezei Lili és Kaulics Viola kiállítása az Artbázis Összművészeti Műhelyben

Megnyitó: 2012. január 18.

Kurátor: Meggyesházi Éda

(Az alábbi szöveg a megnyitóra készült.)

Már a kiállítás címe és hívószavai is rendkívül gondolatébresztőek, hiszen arra indítanak, hogy előszámláljuk a személyes tér különböző dimenzióit: a fizikai tér adottságait, a test határait, a másokkal való érintkezés felületeit, a pszichológiai játékteret. Bárhogyan is gondoljuk el a személyes teret, a protokoll által szigorúan szabályozott 45 cm-es sugarú intim zónaként, vagy a számunkra láthatatlan rezgések vagy kisugárzás formájában, a személyes tér fogalma szorosan kapcsolódik ahhoz, amit az énről vagy önmagaságról, a közvetítés, a kommunikáció lehetőségeiről gondolunk. Kállai János pszichológusnál olvasom a következő idézetet: „Korábban azt mondták, a tér az, ami két, egymáshoz közel álló dolog között van, a semmi. Az ilyen jellegű tér azonban emberi kapcsolatokkal van kitöltve. Kommunikatív és imaginatív kapcsolatok hálózata.” Vagyis: láthatatlan kapcsolatok szövik át a teret, a fotográfus számára pedig éppen az lehet kihívás, hogy ezeket megérzékítse.

Itt folytatódik »

Mi újat mutathat (még) nekünk a művészeti tér? Miként lehet kiaknázni a múzeumok és galériák által nyújtott, a művészek igényeihez igazítható méretű és alakú terek funkcióját, azok észlelését? Belakható-e a múzeumi tér és miként? A bécsi Künstlerhaus tereit olyan műalkotások lepték el, illetve alkották meg a Space Inventions – Der künstliche Raum című, szeptember 18-ig látható kiállítás erejéig, melyek célja egy bejárható, intenzívebben megélhető térélmény létrehozása. Az a múzeumi tér válik főszereplővé a tizenegy – főként osztrák, illetve német, japán, amerikai és orosz – alkotó kezei között, melyet egy klasszikus értelemben vett festmény, szobor, de akár tévékészülékbe zárt videóművészeti alkotás megtekintésekor teljesen figyelmen kívül hagyunk, hiszen az csak mint közeg funkcionál, teret biztosít a kiállított műveknek, így nem önmagáért van jelen.

Itt folytatódik »

A közelgő Nemzeti Galéria-beli életműkiállítással és a friss monográfiával Kovásznai György mostanában nyeri el az őt rég megillető helyet. Az események felvezetését ötletes módon a Bibliothèque Pascal kísérőfilmjeként látható Riportré: Kovásznai 2010-re bízták, amely sok tekintetben hősének 1982-es, Riportré című alkotását idézi meg. A két film viszonyából kiindulva eljuthatunk Kovásznai művészetének egyik alapkérdéséhez, útba ejtve Goffmant, a Faust-jelmezt és a transzcendens karácsonyfadíszeket. Meg persze a Habfürdőt.

Itt folytatódik »

Csörgő Attilával kapcsolatban (most már tudom) közhely, hogy míg külföldön igen elismert művész, addig itthon alulértékelik, vagy – ami talán rosszabb – egyáltalán nem értékelik. Én is véletlenül keveredtem el a Ludwig Múzeumban látható Arkhimédészi Pont című kiállítására, mely teljesen lenyűgözött. Lenyűgözött a szónak abban az értelmében, ahogyan egy kisgyereket lenyűgözi az elvarázsolt kastély: csak kapkodtam a fejem, hogy mennyi érdekes dolog van a termekben. (A kiállítás 2009. október 30. és 2010. január 24. között tekinthető meg.)

Itt folytatódik »

Nagy divat a helyszínelés a televízióban, mostanra ráadásul olyannyira előtérbe került ez a szakma, illetve annak televíziós interpretációja, hogy az eredetileg más típusú sorozatok (és filmek is persze) is átemeltek néhány elemet, hogy profitáljanak a trend adta lehetőségekhez mérten (ide sorolandó a Dr. Csont antropológiai orientációja, a Doktor House sorozat differenciál diagnosztikája, a Hazudj, ha tudsz nyomozati felépítése, a Gyilkos számok matematikai megoldásai vagy a Shark struktúrája is – nem beszélve a megannyi helyszínelős változatról akár földrajzi elhelyezkedésre – Miami vagy New York –, akár intézményre – Haditengerészet – nézvést). Az ember tulajdonképpen nem is érti, a honi természettudományos felsőoktatási pr-gépezet miért nem helyszínelőkkel reklámozza szakirányait – valószínűleg jó időre megoldódna minden utánpótlás-probléma. Ezen túlmenően persze a helyszínelős tematikájú sort nyitó CSI: Helyszínelők az új évezred nyitányaként teljes mértékben átformálta az amerikai sorozatok esztétikai, formai és narratív elvárásait, és egyre inkább kimutatható hatása a mozi vásznára szánt filmek esetében is (lásd: Metropolis 2008/4-es száma illetve Gollowitzer Dia szakdolgozata, amely az Apertúra folyóirat téli számában fog előreláthatólag megjelenni).

Itt folytatódik »

Blogunkban a főcímek kapcsán már foglalkoztunk a paratextualitással, most azonban a World Press Photo kiállításon (mely a Millenáris Fogadójában látható szeptember 25.-e és október 25.-e között) szerzett tapasztalataim alapján egy olyan paratextusra szeretném irányítani a figyelmet, mely a közvetítő médium tekintetében is eltér a főszövegtől: a sajtófotóra.

Carlo Ginaferro: Portré, 1. díj. Tehetős romániai roma családokról készített képeket otthonaikban.

Itt folytatódik »

A Ruhr-vidék nehézipari arculata látványosan a múlté. És itt most a hangsúly a „látványoson” van. A 80-as, 90-es években bezárt, tönkrement, eladott ipari komplexumok maradványai, melyek sokak számára elvesztett munkahelyeket, a „táj rozsdás sebeit” jelentették, nem egyszerű funkcióváltáson mennek át, hanem kifejezetten abból igyekeznek profitálni, hogy látogatóiknak valamilyen vizuális élvezetet nyújtanak: múzeumok, kiállítási terek vagy éppen bevásárlóközpontok formájában élednek újjá.

Zeche Zollern

Itt folytatódik »

Hogyan látja a mai kor embere ugyanazt, ami a klasszikus festőket egykor megihlette? Mi a különbség régi és új művészi témák, szemléletek, alkotásmódok között? Ilyen és hasonló kérdések vizsgálatával foglalkozik a szegedi Reök palota egyik tárlata, mely március 15-én nyílt meg A festmény ideje címmel. A Magyar Nemzeti Galériából származó gyűjtemény mellé a Sensaria csoport és más meghívott kortárs alkotók képeit, valamint néhány XIV-XV. századi festményt válogattak.

A kiállítás helyszíne, a REÖK Palota

Itt folytatódik »

A Szegedi Reök-palotában, a Regionális Összművészeti Központban februárban nagyszabású Andy Warhol-kiállítás nyílt. Kicsodának is tartsuk Andy Warholt, és miért jó nekünk, hogy Szegeden megtekinthetjük a műveiből készült válogatást? Az aktuális kiállítás szórólapja szerint Warhol a pop-art kultuszfigurája.A közönséget megosztja: van, aki a hirdetések formavilágát újszerűen felhasználó zseninek tartja, mások reklámszakemberi múltját domborítva a „ketchupos üvegek dizájner hősét” sajnálják le benne. Ugyanakkor kétségtelen, hogy nem csak jól ismert és nagy hatású figuráról van szó, de maga a kiállítás is jelentős esemény szegedi és magyarországi viszonylatban egyaránt. Mint a szórólapon is olvashatjuk: „ilyen nagyszabású Warhol-gyűjtemény még soha nem szerepelt magyarországi kiállítóházban”.

warholizált trafóház

Itt folytatódik »

A Terror házában lassan egy éve látható a Szabadság a paplan alatt című időszaki kiállítás, mely a sokat ígérő 1968 – Szex mint forradalom alcímmel kívánja felkelteni a közönség érdeklődését. A szóróanyag alapján az egyetlen kiállítóteremben bemutatott képek, tárgyi emlékek, archív felvételek és a kortársak visszaemlékezései azt a különbséget hivatottak ábrázolni, ami a nyugati és a hazai fiatalság világképe és lázadásfogalma között fennállt. Belépve azonban a látogató nem lát mást, mint egy retró relikviákkal túlzsúfolt szobát, melyben egymásba folynak a több különböző hangforrásból származó zenék és interjúk. Mintha ezek lennének hivatottak megtölteni a terem középső, üresen maradt részét is.

A kiállítás plakátja

Itt folytatódik »