Apertúra Magazin

A képregény-adaptációk nehézségei

Hollywood hemzseg a képregény-adaptációktól. Nem is csoda, hiszen előre adott rajongóbázist, kész látványvilágot és izgalmas, képi elbeszélésre kitalált sztorit kapnak készen a készítők. Aztán gyorsan kiverik fejükből a rajongóbázist, néha a vizuális megjelenést is kisajátítják, a sztorit pedig addig hajlítják, míg bele nem illik a jól megszokott sablonba. Csak néhány olyan képregény-adaptáció született eddig (300, Sin City), ami az alapul vett alkotásnak legalább a hangulatát képes volt visszaadni. A képregényekre jellemző töredezett narratíva átültetésével nem is nagyon próbálkoztak, és – ha más nem is – ez a Scott Pilgrim a világ ellen nagy érdeme.

Itt folytatódik »

Most azt a játékot űzöm, ami valószínűleg megegyezik a jelenkori moziba járó közönség többségének tapasztalatával, miszerint egy adaptáció esetén először nem a korábban keletkezett szöveggel találkoznak, hanem magával az adaptációval, mely kronologikus értelemben véve nyilvánvalóan későbbi időpontra datálódik. Mi történik ilyenkor mindazzal, amit a hűségkritika hangoztat, miszerint az “eredeti” mű, a “forrás” viszonyítási pontként szolgál a belőle készülő (értsd: rajta élősködő) filmek megítélésében? A válasz pofon egyszerű: értelmét veszti minden hasonszőrű megállapítás, hiszen a néző ugyanúgy képtelen elvonatkoztatni a már megtekintett filmtől az eredeti mű olvasása során, mint ahogy egy regény olvasója képtelen elfeledni és háttérbe szorítani mindazon olvasmányélményét és az olvasás során szerzett benyomását az adaptáció figyelemmel kísértekor. Számára ugyanis az adaptáció az eredeti mű, a regény csupán ismétlés egy másik médiumban.

Itt folytatódik »

Azt szokták mondani, hogy tinivígjátékot, ezt a kilencvenes években létrejött, máig kiirthatatlan műfajt, csak akkor nézzen az ember, ha még nincs huszonöt éves, különben igen kellemetlen feszengésbe és értetlenségbe fordul a filmezésre szánt idő. Az Amerikai pite (American Pie, 1999, r: Paul Weitz) hihetetlen népszerűségének sodrában ma már olyan filmek is elevickélnek, amit jóindulattal sem lenne szabad finanszírozni, és a műfaji kliséket olyan magabiztosan cipelik az alkotók filmről filmre, hogy ha a kedves nézőnek esetleg eleddig nem lett volna halvány lila segédfogalma sem arról, hogy mi lehet a szériagyártás alapelve, akkor mostantól nyilvánvalóan már csak ebben tud gondolkodni. Az Amerikai pite által kijelölt szexuális ébredezés (lásd: a szüzesség elvesztésének mitikus problematikája mint a felnőtté válás egyetlen jelenkori küszöbe, amit a populáris kultúra megannyi szegmense is alátámaszt és megerősít), amit mostanság illik valamiféle road-movie köntösbe burkolni, mára olyan kötelező köröket is magába foglal, mint a politikai korrektség megkopott és valójában csak humoros aspektusa miatt előtérbe kerülő feszegetése mind faji, mind szexuális identitás, mind pedig testi fogyatékok tekintetében.

Itt folytatódik »

A posztmodern horrorirodalom meghatározó alakjának átütő sikerét és kultikus státuszának létrejöttét vélhetően nagyban befolyásolta az a tény, hogy kortársainál is erősebben építkezik a műfaj mozgóképes megfelelőjéből. A számos, tömegfilmekből átemelt s a szórakoztató irodalom eleddig ritkán vagy egyáltalán nem releváns tematikák (élő autó, zombik, óriásszörnyek) preferálása mellett a szerző számos önéletrajzi ihletésű írásában megemlékezik az ötvenes-hatvanas évek B-filmjeiről, nem tagadva azok hatását saját életművére. Elfogadva, hogy munkásságának gyökerei legalább annyira átszövik az amerikai tömegfilmet, mint irodalmi előzményeiket, a legizgalmasabb kérdéssé az válik, hogy a szerző által felhasznált műfaji sémák mennyiben és miben változnak a médiumváltás során. Milyen változások tekinthetőek a szerző saját kézjegyének, s melyek azok, amik elsősorban az új mediális közegnek köszönhetőek? S ehhez kapcsolódik a szerző munkáiból készült filmekkel kapcsolatban legtöbbször feltett kérdés is: miért nem működik a King-adaptációk jelentős része, és sikertelenségük mennyiben köszönhető a fentebb leírtaknak?