Apertúra Magazin

Kevesen tudnak róla, hogy alig 400 km-re Budapesttől immáron nyolcadik éve rendeznek rangos nemzetközi filmfesztivált, amely az egész várost megmozgatja.

A tíznapos rendezvény időzítése nem is lehetne jobb: még tart a szemeszter, tele a város egyetemistákkal és a vizsgaidőszak elején a riasztó jegyzethalmok mellől különösen jól esik meglógni egy-két mozizás erejéig.

Itt folytatódik »

Kevés musicalben láthatunk vidáman éneklő gyilkosokat, most azonban itt van egy, melyben egyszerre folyik a vér és pattog a fülbemászó zene ritmusa. Tim Burton, az Ollókezű Edward és Az Álmosvölgy legendájának rendezője, ezúttal egy zenés darabban valósította meg a már számtalanszor vászonra vitt rémlátomásait.

Itt folytatódik »

„Ma ligne de chance, ta ligne de hanche” – énekeli a híres tengerparti kettőst Marianne és Pierrot Godard halhatatlan filmjében, a hátam mögött pedig a vetítésen részt vevő legendás Anna Karina dúdolja a dalt, amit több mint 40 évvel korábban Belmondóval együtt adott elő. A vásznon a Bolond Pierrot, a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusának digitálisan felújított kópiája pereg, olyan színgazdagságban és képminőségben, amilyenben – legalábbis az én generációmból – senki se látta.
A cannes-i fesztivál eddigi legnagyobb élménye volt látni, ahogy ez a film évtizedekkel elkészülte után is egyszerre képes a mozi definíciója és létezésének szenvedélyes bizonyítéka lenni. Godard-nak ebben a műben sikerül úgy felvetni a filmmel mint reprezentációval kapcsolatos teoretikus kérdéseket, hogy közben megtartotta a mozi magával ragadó varázsát. Kösz, Jean-Luc!

De persze ennél újabb filmek is érkeztek a Croisette-re, az első öt nap leginkább említésre méltó mozgóképei következnek – de előre szólok, remekművet még nem sikerült találni.

A posztmodern horrorirodalom meghatározó alakjának átütő sikerét és kultikus státuszának létrejöttét vélhetően nagyban befolyásolta az a tény, hogy kortársainál is erősebben építkezik a műfaj mozgóképes megfelelőjéből. A számos, tömegfilmekből átemelt s a szórakoztató irodalom eleddig ritkán vagy egyáltalán nem releváns tematikák (élő autó, zombik, óriásszörnyek) preferálása mellett a szerző számos önéletrajzi ihletésű írásában megemlékezik az ötvenes-hatvanas évek B-filmjeiről, nem tagadva azok hatását saját életművére. Elfogadva, hogy munkásságának gyökerei legalább annyira átszövik az amerikai tömegfilmet, mint irodalmi előzményeiket, a legizgalmasabb kérdéssé az válik, hogy a szerző által felhasznált műfaji sémák mennyiben és miben változnak a médiumváltás során. Milyen változások tekinthetőek a szerző saját kézjegyének, s melyek azok, amik elsősorban az új mediális közegnek köszönhetőek? S ehhez kapcsolódik a szerző munkáiból készült filmekkel kapcsolatban legtöbbször feltett kérdés is: miért nem működik a King-adaptációk jelentős része, és sikertelenségük mennyiben köszönhető a fentebb leírtaknak?

Soha nem hangzott ennyi borúlátó mondat olyan szenzációs felhozatalt ígérő fesztivál előtt, mint az idén Cannes-ban. Hiába tűnik hosszú évek óta a legínycsiklandóbbnak a versenyprogram, hiába vannak jelen új filmmel a kortárs filmművészet kultikus alakjai a világ minden tájáról, mintha borús lenne az ég a napfényes cannes-i tengerparton.

A fesztivál plakátja

Itt folytatódik »

A vámpír téma már rengeteg megközelítésből, számtalan műfajú alkotásban vászonra került. Ezúttal egy szerelmi történetben bukkant fel, Chaterine Hardwicke rendezésében a Twilightban (Alkonyat), mely Stephenie Meyer regényének nyomán készült, s a már jól ismert, önmaga ellen harcoló szörny motívumát dolgozza fel.

Itt folytatódik »

Henry Selic, a Karácsonyi lidércnyomás rendezője ezúttal is egy fantáziadús, tanulságos mesét adaptált, melynek írója a sci-fi és fantasy regényeiről híres Neil Gaiman, többek között a Csillagpor alkotója. A Coraline és a titkos ajtó fantasy és horror elemeket tartalmazó 3D-s technikával felturbózott báb-animáció, mely egy szokatlan gondolatot közvetít a közönség felé, méghozzá azt, hogy a valóság szebb lehet, mint az álomvilág.

Itt folytatódik »