Esszémben a Harry Potter-sorozattal mint kulturális jelenséggel szeretnék foglakozni. Annak ellenére, hogy a vállalkozás több ezer oldalnyi szöveg megírásával és komoly kutatómunkával is csak részleges sikerrel járna, szeretném felvillantani a regény- és filmsorozat népszerűségének pár, általam lehetségesnek vélt eredőjét.
2005 óta évről évre egyre nagyobb sajtóvisszhanggal övezve rendezik meg a Typophile Film Festival, amelynek érdekessége, hogy a film éppen azon aspektusát helyezi előtérbe, mely mind produkciós oldalon, mind a befogadást illetően, mind pedig kritikai illetve elméleti tekintetben a leginkább alulreprezentált. Sok esetben egy film címszekvenciája csupán a szükséges, kötelező körként jelenik meg: ott kell lennie a stúdió/terjesztő logójának, a gyártók, a gyártásba pénzt pumpálók névjegyeinek, melyek azonban csak a legritkább esetben vívják ki a megérdemelt figyelmet, rendszerint akkor, ha valami furmányos módon a filmkészítő az adott film hangulatához, netán tematikájához passzintja a szegmenst, vagy – ahogy arra alább példát is hozok – nem átallja filmje szerves részeként, mintegy diegetikus összetevőként kezelni. Ez utóbbi lehetőség azért különösen érdekes, mert a cím és a film stáblistája többnyire kívül esik azon, amit a posztstrukturalista filmelmélet a „filmszöveg” terminusával illetvén elemzése tárgyává tesz, és ennek folyományaként száműzte is vizsgálódási területéről ezt a – Gérard Genette terminusával élve – paratextuális dimenziót.
