„Jó film ez – ha alacsonyak az elvárásaid” – ítélkezik önkritikusan saját dokujáról Banksy a film előtt vetített, sajtótájékoztatót pótoló videóüzenetében. És valóban.
Konfrontáció és közös utak, határátlépések és új gyakorlatok: az elsőként 1997-ben megrendezett „Rencontres internationales – nouveau cinéma et art contemporain” (Nemzetközi találkozások – új mozi és kortárs művészet) című rendezvény immár három európai városban, Párizsban, Berlinben és Madridban kívánja megismertetni a kortárs művészet és a filmművészet között egyre szorosabbra fűződő és immár megkérdőjelezhetetlen kapcsolatláncokat. Az idén is pluridiszciplinárisnak ígérkező fesztivál párizsi kiadásának programfüzetében meghirdetett filmek nem megszokott mozitermi vetítésekkel kecsegtettek, helyette a videó, a multimédia és a film közös vagy éppen egymástól kölcsönvett gyakorlatainak konfrontációját szorgalmazták. A nemzetközi rendezvény célja ezáltal a kortárs alkotói módokról való párbeszéd megnyitása, a különböző gyakorlati eljárások egymás közötti oda-vissza hatásának bemutatása vetítések és kerekasztal-beszélgetések formájában.
David Cerny Entropa című szobrának részlete
Kevesen tudnak róla, hogy alig 400 km-re Budapesttől immáron nyolcadik éve rendeznek rangos nemzetközi filmfesztivált, amely az egész várost megmozgatja.
A tíznapos rendezvény időzítése nem is lehetne jobb: még tart a szemeszter, tele a város egyetemistákkal és a vizsgaidőszak elején a riasztó jegyzethalmok mellől különösen jól esik meglógni egy-két mozizás erejéig.
A francia-magyar világzenész Montanaro mesélte egy éjszakai sörözés közben, hogy a reptéren futott össze azzal a finn zenészpárossal, akik ugyancsak Győrbe igyekeztek, és néhány pillanat alatt olyannyira egymásra hangolódtak, hogy másnap este már egy varázslatos közös számmal lepték meg a közönséget. A Mediawave-ben a szinte húsz év rengeteg változása alatt egyetlen dolog maradt állandó: ez a találkozások helye és ideje. A világ különböző sarkaiból érkező zenészek minden évben összehoznak egy-két olyan különleges közös pillanatot, ami csak a Mediawave minden mással összehasonlíthatatlan légkörének köszönhető.
A fesztivál plakátja
Puskás Ferenc alakja rendkívül fontos szerepet játszik a magyar kulturális identitás kialakulásában. Ezt az alakot olyan aktusokkal hozzuk létre, mint a gigantikus temetési szertartás volt Puskás halála után, könyvek kiadása (pl. Szöllősi György: Puskás. Ringier, 2006.), illetve a most elkészült dokumentumfilm Puskás Hungary címmel. Ebben a kritikában apró technikai fogásokról szeretnék írni, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a dokumentumfilm Puskás alakját megrajzolhassa. Érdemes azonban előbb tágabb kontextusba is helyezni a művet.
Kétfajta vonat szokott elindulni a Bergen-Belsen-i náci ún. átszállótábor állomásáról: a marhavagonok Auschwitzba tartottak, a harmadosztályú kocsikba pedig azok kerültek, akiket különböző okokból szabadon bocsátottak. Harun Farocki német kísérleti dokumentumfilmes Haladék című filmjében faggatja az ott készült felvételeket, silabizálja a bőröndökre írt neveket, a vagonokra firkált számokat. A történet azonban őt nem érdekli, nem kérdez rá arra, hogy kik hogyan jutottak oda, miért kerültek egyesek egyik típusú, mások a másik fajta szállítmányba. A filmmel két héttel ezelőtt találkoztam a Kinóban, ahol két este Farocki négy filmjét vetítették le, vasárnap a Titanic fesztiválon azonban váratlanul fény derült az események hátterére is.
Haladék
Divatja van mostanában a több szálon futó történeteknek, amelyek unalom ellen változatosságot, szellemi izgalomként pedig komplex dramaturgiát ígérnek, valamint nem mellékesen lehetővé teszik a szerző számára, hogy akkor is egész estés játékfilmet készítsen, ha inkább több apró, mint egy egész műre való ötlete van. Az idei filmszemlén meglepően sok ilyen felépítésű mű szerepelt, melyek közt sok volt a hasonlóság, de persze még több a különbség.
Pálfi György: Nem vagyok a barátod
Tranzit blog
