Apertúra Magazin

A Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport két tagja, Dragon Zoltán és Sághy Miklós egy cikksorozat keretében folytat vitát a film és a digitalizáció kérdéséről. E vita következő állomását tartalmazza a bejegyzés. A korábbi cikkek itt érhetők el:

• Dragon Z.: “A szoftver és a film: a film helye a digitális kultúrában“
• Sághy M.: “Az adatbázis-logika és a film (Reflexiók Lev Manovich és Dragon Zoltán írásaira)“
• Dragon Z.: “A film a digitalizáció korában“
• Sághy M.: “A film jövője: adatbázis és/vagy (interaktív) narratíva?“
• Dragon Z.: “Újmozi, avagy adatbázis az egész világ“

Itt folytatódik »

Amikor a digitális bölcsészet kifejezés egyáltalán megjelent és egy új típusú metodológia kezdetét jelentette, még sokan legyintettek, azt gondolván, hogy ez is egyike a folyamatosan felbukkanó majd ugyanolyan hirtelenséggel eltűnő elméleti trendeknek, így sok figyelmet nem érdemel. Ráadásul a kezdetek – természetszerűleg – nem rendelkeztek pontos elméleti háttérrel, sőt egészen elképesztő ötlet megvalósítását tűzték ki célul: a bölcsészetet a számítástechnikával, a digitalizációval óhajtották összeházasítani, ami ellen minden becsületes bölcsész minimum berzenkedett, hiszen teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy irodalmi stúdium eredménye attól függjön, hogy milyen algoritmusok segítik (illetve hátráltatják) az interpretációt.

Itt folytatódik »

Lassítva kifröccsenő CGI vér, morcos képet vágó, tesztoszterontól majd szétrobbanó izomkolosszusok és ordítóan mesterkélt látványvilág. Zack Snyder filmje mindezekkel együtt mégis igen komoly projektként határozható meg. Minden értékítéletet félretéve, ha a CGI effektek túlcsordítása és a karakterek sablonosságának kínos hangsúlyozása mögött megbújó okokra tekintünk, megláthatjuk, mennyire lényeges szempontot nyújt a film megítélésében az a tény, hogy adaptációról beszélünk. Persze ez csupán egyetlen szempont a film vizsgálatában, mégis igen lényeges, hiszen teljesen más aspektusból mutat rá értékeire és problémáira.

Itt folytatódik »

James Cameront nézem, amint egy játékkonzol irányítójára hajazó kütyüvel a kezében szaladgál az Avatar díszletei között, és filmkészítő társaival arról mesél, hogyan reformálta meg a filmkészítést, milyen új technológiákat alkalmaztak a film előkészületei során, és hogyan definiálták újra a film mint médium technológiai specifikumait. Cameron kezében egy virtuális kamera van, amelynek se lencséje, se nézőkéje nincs, csupán egy képernyőn keresztül szemléli a helyszínt, amely a valóságban színekkel jelzett háttér és néhány kiegészítővel megspékelt stúdió, ám a virtuális kamera már a számítógép által generált diegetikus Pandorát, illetve a pandorai környezetben játszódó jelenetet mutatja, valós időben hozva létre a képsort.

Itt folytatódik »

2005 óta évről évre egyre nagyobb sajtóvisszhanggal övezve rendezik meg a Typophile Film Festival, amelynek érdekessége, hogy a film éppen azon aspektusát helyezi előtérbe, mely mind produkciós oldalon, mind a befogadást illetően, mind pedig kritikai illetve elméleti tekintetben a leginkább alulreprezentált. Sok esetben egy film címszekvenciája csupán a szükséges, kötelező körként jelenik meg: ott kell lennie a stúdió/terjesztő logójának, a gyártók, a gyártásba pénzt pumpálók névjegyeinek, melyek azonban csak a legritkább esetben vívják ki a megérdemelt figyelmet, rendszerint akkor, ha valami furmányos módon a filmkészítő az adott film hangulatához, netán tematikájához passzintja a szegmenst, vagy – ahogy arra alább példát is hozok – nem átallja filmje szerves részeként, mintegy diegetikus összetevőként kezelni. Ez utóbbi lehetőség azért különösen érdekes, mert a cím és a film stáblistája többnyire kívül esik azon, amit a posztstrukturalista filmelmélet a „filmszöveg” terminusával illetvén elemzése tárgyává tesz, és ennek folyományaként száműzte is vizsgálódási területéről ezt a – Gérard Genette terminusával élve – paratextuális dimenziót.

Itt folytatódik »

Azt szokták mondani, hogy tinivígjátékot, ezt a kilencvenes években létrejött, máig kiirthatatlan műfajt, csak akkor nézzen az ember, ha még nincs huszonöt éves, különben igen kellemetlen feszengésbe és értetlenségbe fordul a filmezésre szánt idő. Az Amerikai pite (American Pie, 1999, r: Paul Weitz) hihetetlen népszerűségének sodrában ma már olyan filmek is elevickélnek, amit jóindulattal sem lenne szabad finanszírozni, és a műfaji kliséket olyan magabiztosan cipelik az alkotók filmről filmre, hogy ha a kedves nézőnek esetleg eleddig nem lett volna halvány lila segédfogalma sem arról, hogy mi lehet a szériagyártás alapelve, akkor mostantól nyilvánvalóan már csak ebben tud gondolkodni. Az Amerikai pite által kijelölt szexuális ébredezés (lásd: a szüzesség elvesztésének mitikus problematikája mint a felnőtté válás egyetlen jelenkori küszöbe, amit a populáris kultúra megannyi szegmense is alátámaszt és megerősít), amit mostanság illik valamiféle road-movie köntösbe burkolni, mára olyan kötelező köröket is magába foglal, mint a politikai korrektség megkopott és valójában csak humoros aspektusa miatt előtérbe kerülő feszegetése mind faji, mind szexuális identitás, mind pedig testi fogyatékok tekintetében.

Itt folytatódik »