Az új Tim Burton-opus láthatóan nem hozta meg a kívánt sikert, legalábbis a frissen megjelent kritikákból ez világlik ki. A legtöbb Alice-elemző a történetet és a 3D-s technikát kárhoztatja a filmben, s a rendező behódolását a legnagyobb amerikai mesecsináló gyárnak, a Disneynek. Erősségének Helena Bonham Carter és Matt Lucas színészi alakítását tartják, s valljuk be, nem megalapozatlanul.
James Cameront nézem, amint egy játékkonzol irányítójára hajazó kütyüvel a kezében szaladgál az Avatar díszletei között, és filmkészítő társaival arról mesél, hogyan reformálta meg a filmkészítést, milyen új technológiákat alkalmaztak a film előkészületei során, és hogyan definiálták újra a film mint médium technológiai specifikumait. Cameron kezében egy virtuális kamera van, amelynek se lencséje, se nézőkéje nincs, csupán egy képernyőn keresztül szemléli a helyszínt, amely a valóságban színekkel jelzett háttér és néhány kiegészítővel megspékelt stúdió, ám a virtuális kamera már a számítógép által generált diegetikus Pandorát, illetve a pandorai környezetben játszódó jelenetet mutatja, valós időben hozva létre a képsort.
Óriási várakozás előzte meg James Cameron nagy dobásnak szánt filmjét, az Avatart, melyet sokan egyenesen a mozi megmentőjeként, mintegy messiásként vártak; és az előzetes kritikai fogadtatás csak fokozta a várakozást, hiszen a film látványvilága egytől-egyig mindenkit lenyűgözött. Miután átverekedtem magam a Cinema City csúfondárosan silány és felháborítóan múlt századot idéző, online-nak csúfolt jegyrendelő rendszerén, végül szigorú szemüvegem elé helyezhettem a foltoktól megtisztított 3D-s szemüveget, és elindulhattam a mozi történetének mérföldköveként aposztrofált filmes utazásra. Visszatértemkor számadást végeztem: az Avatar című dolgozatot bizony látni kell – de ennél több jót nehéz elmondani róla.
