Apertúra Magazin

Most azt a játékot űzöm, ami valószínűleg megegyezik a jelenkori moziba járó közönség többségének tapasztalatával, miszerint egy adaptáció esetén először nem a korábban keletkezett szöveggel találkoznak, hanem magával az adaptációval, mely kronologikus értelemben véve nyilvánvalóan későbbi időpontra datálódik. Mi történik ilyenkor mindazzal, amit a hűségkritika hangoztat, miszerint az “eredeti” mű, a “forrás” viszonyítási pontként szolgál a belőle készülő (értsd: rajta élősködő) filmek megítélésében? A válasz pofon egyszerű: értelmét veszti minden hasonszőrű megállapítás, hiszen a néző ugyanúgy képtelen elvonatkoztatni a már megtekintett filmtől az eredeti mű olvasása során, mint ahogy egy regény olvasója képtelen elfeledni és háttérbe szorítani mindazon olvasmányélményét és az olvasás során szerzett benyomását az adaptáció figyelemmel kísértekor. Számára ugyanis az adaptáció az eredeti mű, a regény csupán ismétlés egy másik médiumban.

Itt folytatódik »

Május 14-én mutatták be a Bárka Színházban a Dogville című darabot, mely Lars von Trier azonos című filmjének színházi adaptációja. Az előadás októbertől lesz műsoron Anger Zsolt rendezésében, akivel még A nyomozó című film kapcsán beszélgettem, melyben a főszerepben láthattuk.

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Itt folytatódik »

A posztmodern horrorirodalom meghatározó alakjának átütő sikerét és kultikus státuszának létrejöttét vélhetően nagyban befolyásolta az a tény, hogy kortársainál is erősebben építkezik a műfaj mozgóképes megfelelőjéből. A számos, tömegfilmekből átemelt s a szórakoztató irodalom eleddig ritkán vagy egyáltalán nem releváns tematikák (élő autó, zombik, óriásszörnyek) preferálása mellett a szerző számos önéletrajzi ihletésű írásában megemlékezik az ötvenes-hatvanas évek B-filmjeiről, nem tagadva azok hatását saját életművére. Elfogadva, hogy munkásságának gyökerei legalább annyira átszövik az amerikai tömegfilmet, mint irodalmi előzményeiket, a legizgalmasabb kérdéssé az válik, hogy a szerző által felhasznált műfaji sémák mennyiben és miben változnak a médiumváltás során. Milyen változások tekinthetőek a szerző saját kézjegyének, s melyek azok, amik elsősorban az új mediális közegnek köszönhetőek? S ehhez kapcsolódik a szerző munkáiból készült filmekkel kapcsolatban legtöbbször feltett kérdés is: miért nem működik a King-adaptációk jelentős része, és sikertelenségük mennyiben köszönhető a fentebb leírtaknak?

A vámpír téma már rengeteg megközelítésből, számtalan műfajú alkotásban vászonra került. Ezúttal egy szerelmi történetben bukkant fel, Chaterine Hardwicke rendezésében a Twilightban (Alkonyat), mely Stephenie Meyer regényének nyomán készült, s a már jól ismert, önmaga ellen harcoló szörny motívumát dolgozza fel.

Itt folytatódik »

Irodalmi műveket feldolgozó filmek kapcsán, az explicit viszonyítási pont birtokában ritkán tudunk értékítélet nélkül szólni: vagy “elrontják” a jó könyveket, vagy gyengébb irodalmi szövegből értékes filmet készítenek, vagy éppen “hű” marad a feldolgozás a kiindulási alapanyaghoz. Az adaptációkkal kapcsolatos elvárásaink legalább annyira szigorúak, mint homályosak: a filmes feldolgozás őrizze meg a másik médiumban született mű sajátosságait, de ne legyen puszta illusztráció, saját nyelvén fejezze ki annak stiláris jellegzetességeit. Kérdések sorakoznak előttünk: átültethető-e az irodalom retorikája a filmébe? Egyáltalán mi a fim retorikája? Van-e megfeleltethetőség a két médium elemei között? Egy mondat egy képbe átrakható-e úgy, hogy ne pusztán felidézze, elmesélje azt a mondatot, hanem azt a hatást keltse, mint előszörre a mondat?

Itt folytatódik »