A Nemzeti TÁP Színház mondta el a semmit Egon Schiele életéről a budapesti Átrium Film-Színházban május 16-án. Megdöbbentő, idegesítő, dühítő – ezek az impressziók áradtak szét a felkészületlen lelkemben a darab nyitójelenete alatt. Valószínűleg azokéban, akik nem ismerik vagy nem értik az iróniát, egész játékidő alatt ezek – az inkább indulatok – dúltak.

1461620_10203122307212841_4978140341990604245_n

A fiatalon meghalt, osztrák expresszionista festő életéről tudni vélt információk és a körülötte lebegő rejtélyek bukkantak fel a darabban. Ezeken kívül megzenésítve elhangzottak a festő versei is, hol eredeti nyelven, hol Sudár Orsolya fordításában. Az Egon Schiele Projekt zenészei Tóth Evelin énekhangjával és nem elhanyagolható erotikus megjelenésével kiegészülve adták elő a munkákat, meg-megszakítva a festő életét felgöngyölítő eseménysorozatnak álcázott előadás fonalát.

A színpadon megjelent alakok: Művészettörténész (aki kommentátori funkciót töltött be), Festő, Pszichológus, Egon Schiele, a Nő (modell, testvér, feleség egy személyben) és a zenekar. A darab nyolc képből állt, mindegyik egy-egy szakaszt mutatott volna be a művész életéből – indokolt a feltételes mód, mert az önreflexió, az intertextus, az irónia, a tudatos rontani akarás és az elidegenítés tíz perc alatt szilánkosra zúzta a közönség tudatában élő elképzelést, amely szerint Schiele életét láthatjuk a megzenésített verseivel dúsítva. Nem. Olyan kérdéskörök merültek fel a darabban, mint a művészettörténet léte, hitelessége, a művészettörténész funkciója, a film és a színház kapcsolata és határa, a média működési mechanizmusa, a pszichológia tehetetlensége és álarca, az élet és halál közötti különbség (hiánya), mindez persze, ismerve Schiele életművét, hangsúlyosan – és ironikusan – a pina mint a világmindenség magja köré fűzve.

10169389_10203122305212791_176059999576155722_n

Ez fogadja a társulat weboldalára érve a látogatót:

„A TÁP Színház Varietéjét a rossz színház iránti szenvedélyes elkötelezettség tartja össze. Túl sok jó színház van a világon. Túl sok jó színész, túl sok jó rendező. Túl sok jó darab, túl sok jó előadás. Ki nem unja már a remek világítást, díszletet, jelmezeket? Kit nem altatnak el a zseniális kísérőzenék? A rossz színház ritka kincs, egyre ritkább. Megismételhetetlen. Meg kell becsülnünk ezt a kincset. Ápolnunk, TÁPlálnunk kell. Célunk, hogy a lehető legtöbb rossz, amatőr, dilettáns, gagyi, penetránsan kellemetlen színházi műsorszámot hozzunk létre. A jó színház művelőivel ellentétben mi örülünk annak, ha a közönség nem figyel az előadásra, beszélgetnek, telefonálnak, esznek, isznak, ki-be járkálnak. Valamennyiünknek jól esik, ha a nézők nem nevetnek a poénokon, ha nem érzékenyülnek el a szomorú jelenetek alatt, ha nem tapsolnak. Boldoggá tesz bennünket, ha előadásainkról hallgat a média.”

Az idézet utolsó mondata miatt elnézést kérek a társulattól. A többit sem kell komolyan venni. A darab és a társulat az „irónia iróniája” szintjén mozog. Valóban dühítően ocsmányul formálták meg Schiele karakterét, és érhetné rengeteg kritika, csakhogy egyáltalán nem ez volt cél. Az események előrehaladtával mind hangosabban kiabált a színpadról egy hang a közönség felé. Schiele figurájának értelmezhetetlen és visszataszító mozdulatai, a Festő idegesítő semmittevése, a Nő infantilis viselkedése, a Pszichológus sunyisága és dühkitörései egy hanggá fonódva kiáltották, hogy az a „Schiele” látható a színpadon, akit a kilencvenhat halott éve alatt a világ hegesztett belőle. Az a kép, amit a művészettörténészek, a kritikusok, a pszichiátriai feljegyzések, a bírósági jegyzőkönyvek festettek róla. Amit a kereken száz önarcképéből kiolvastak a művészetírók. Egy szörnyeteg állt a színpadon. Holott Schiele munkáin a technikától függetlenül látható akvarellszerű hatás, a lebegés, a pasztellszínek, a finom kontúrok, a precíz torzítások nem állatiasságra engednek következtetni. De ki ismerné közülünk Egon Schiele igazi énjét? Nagyon egyszerű a torzított portrékat torz személyiséggel, mentális problémákkal azonosítani, meglovagolni a börtönben töltött időt – amit a művész életútjából és egy ott készült festménysorozatból biztos tényként tudunk –, hozzácsapni ehhez pár akton szereplő prostituáltat, kiskorúakról készült képeket, és kész is van a Szörnyeteg. Már csak be kell neki tanítani néhány olyan gesztust, mint amilyet az önarcképeken látunk. Totálisan banális. A festmények Schiele-mását láttuk a színpadon. Ennek az értelmezési, feltárási folyamatnak az iróniája itatta át a darabot.

schiele-jgy-071_

„Zenés exhibíció 8 képben” – olvashatjuk az előadás Facebook-eseményének leírásában. A nyolc rész nyolc különböző életszakaszt vagy eseményt mutatott a művész életéből a fent leírt módon. Eközben a Művészettörténész hasztalan adatokat közölt az életútból, rendezte a színpadon lévő szereplőket, riporterként interjúztatta őket, kiszólt a közönséghez. Kiszólások, önreflexió. Mintha minden mondat után ez visszhangzana: mi színházban játszó színészek vagyunk, ez nem a valóság, közönség nélkül nem működünk, direkt kommunikációt folytatunk, visszajelzést akarunk – interakció. A színészekhez intézett rendezői mondatok még ennél is érdekesebbek voltak. A Művészettörténész minden kép elején elmondta, hogy mi fog történni. Ha a színészek rontottak vagy eltértek a beharangozott történésektől, szólt nekik, ők pedig engedelmeskedtek. Iszonyatosan explicit kritikája, sőt, iróniája a művészettörténészek munkájának az, ami ebben a folyamatban megfogalmazódott.

Ezt szorosan követte a média működésének iróniája. A Művészettörténész riporter szerepbe bújva interjúztatta Mogyoró Győzőt, a Festőt, aki a háttérben egy fehér vászon előtt töltötte az időt, leginkább ácsorgással. A feltett kérdésekre nem felelt, de semmi vész, a „riporter” ezt megtette helyette, és sietve távozott. Majdnem kommerszen hatásvadász jelenet, de a közönség túlnyomó többsége értette. A közönség, amelyről így ír a társulat a honlapján:

„Mi betegek vagyunk. Beteg színházat csinálunk, krónikusan beteg közönségrétegeknek. Ha eljön előadásainkra, csalódottan, fáradtan, hitében, emberi méltóságában meggyalázva, magát kifosztva, becsapva, megalázva érezve megy majd haza, ha lesz még hová mennie. A TÁP Színház bármelyik előadása meg tudja változtatni az Ön életét.”

10291798_10203122317693103_7341835077972627615_n

Felkerült a színpadra az élet, az egyént körülvevő (itt: művészeti vagy történelmi) rendszerek működésének leegyszerűsített, ironizált mása, a valóság utolérésére való törekvés hiábavalósága, a folyamatos viszonyrendszerben való létezés, a hajsza. A média szemének és szájának sorsdöntő szerepe. A múzeum, a kritika, az életrajzi könyvek, a tárlatok és minden szó, ami egy festményről elhangzik, beleír magába a műbe. Az alkotó élettörténete és a munkák (Schiele esetében a festmények és a versek) kölcsönösen írják egymást. A halott alkotó tehetetlen. A színházból kiérve egyből Schiele sírjához mentem volna, ezer rózsával a kezemben és a szögesdrót szorításával a szívemben. De rögtön utána mehettem volna a világ összes sírjához. Csalódottan, fáradtan, hitemben, emberi méltóságomban meggyalázva, magamat kifosztva, becsapva, megalázva éreztem magam a 4-es villamoson hazafelé. Az emberi lét „beteg” és „rossz”, a viszonyrendszerbe, a biológiai testbe és a nyelvbe zárt létezés elkeserítő, a TÁP Színház pedig előzékenyen felhívja rá a figyelmet az irónia eszköztárával.

schiele-jgy-078_

A színház és a színész mint annak médiuma beszél a közvetítés, a média fogyatékosságáról,  hiábavalóságáról és az üzenetet roncsoló hatásáról. Szóba kerül Jackson Pollock is, az akciófestészet atyja. A Művészettörténész kapcsolatot keres közte és Schiele között. Megállapítja, hogy nincs semmi. Majd megkérdezi, hogy akkor most mi van itt, színház vagy film? – utalva ezzel, gondolom, az Átrium Film-Színházra. Kisvártatva kilöki őt Schiele a színpadról, beállít egy kamerát, majd elé ül, és a saját arcára fest. A kamera rázoomol, a képet a színpad mögötti falon látjuk. „Alles ist Leben Tot” – írta Schiele. Azaz: „minden élő halott”. A festményen, a fotókon, a tükörben halottak vannak. Mindenkinek van halott képmása. A Schiele-karakter saját arcát festi annak bőrfelületére – akár egy artisztikus öngyilkosság videóperformanszba csavarva. A színpad keretére vászon feszül, az egész történelem egy viszonylag nagy vászon, bátran ragadjon bárki ecsetet!

Fotók: Jókúti György

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

1991-ben születtem, azóta egy csomó vizualitással kapcsolatos gyakorlati és elméleti dolgot tanultam már (festészet, design, animációkészítés stb.), most épp az SZTE-BTK Vizuális kultúratudomány mesterszakán teszem ezt. Leginkább mégis költő vagyok, 2012 óta rendszeresen publikálok országos irodalmi lapokban.