Különös belső utazásnak lehettünk tanúi a Thealter Fesztivál Illúzió címmel megjelölt független színházi előadássorozatának nyitó darabja során. Nagy József ezen koreográfiájában a japán buddhizmus szent könyvéből, a Shobogenzoból merített, melyet a szótó zen alapítója, Dógen Zenji állított össze.

Nagy József e darabban a tánc, a mozgás révén közelíti meg azt a problémát, mely az ember örök igényét fejezi ki kultúrától függetlenül: létezik-e Harmónia, be lehet-e járni egy Belső Utat, mely elvezet az abszolút Igazsághoz, a Teljességhez, a Mindenség megértéséhez? Ez különösen érdekes jelen világunkban, amelyben életünk minden mozzanata viszonylagos, gondolataink egyre átitatottabbak a kommersz képi kultúra anyagaival; melynek működési mechanizmusát és törvényszerűségeit elfogadhatóbbá téve ilyen vagy olyan elméletekkel támasztjuk alá, hogy egyéni létünkkel kapcsolatos valódi elveszettségünket és tanácstalanságunkat elfedjük. Ebből a kiindulópontból szinte megközelíthetetlen a meditáció gyakorlata, a teljes elnémulás, elcsendesedés, önmagunk létének összhangba hozása az univerzumban jelen lévő összes létező idejével és lényegének természetével.

Az 1960-70-es évektől kezdve kettős törekvés figyelhető meg a művészetről való gondolkodásban. A vizuális kultúra térnyerésével tudatunkban egyre szaporodik a közvetett tudás. Már nemcsak a valóság képe, de a valóság maga is közvetetté, mesterségessé válik. A művészet ehhez való viszonyulásának egyik módja a lehetetlennel nem szembeforduló, a közegbe belesimuló alkalmazkodás, tudatos megbújás egy póz mögött, önmagunk modern mítoszának a megteremtése. Másik választása viszont azoknak a létállapotoknak a keresése, melyben az ember visszanyerheti létezésének azon töredékeit, melyek az öntudatlanságban való elveszés és éber észlelés határain egyensúlyoznak, valamiféle eredendően tiszta, előzetes tudásanyag és beidegződés-mentes origóba való visszatéréssel. Mindkét megközelítés a személyiség meghaladásáról szól, csak más-más attitűdöt hordoznak a művészi önkifejezés tekintetében.

thealter1

Ezen útkeresések a tánc-, mozgás- és színházművészet terén is megjelentek. A posztdramatikus színházi formák kísérletezése, a butoh és kontakttánc kiformálódása a hagyományos esztétizálásra, szimbolikus és áttételes megjelenítésre törekvő koreográfiákkal szemben, mind a színpadi jelenlét határait feszegetik.

Nagy József Shobogenzo című előadásában ugyanilyen határterületeket jár körül. Befelé építkezik, megbontva a színházban megszokott hagyományos időegységeket, hogy helyébe az intenzívvé tett lét- és önreflexió lépjenek. Belső utazásra invitál, melyben a néző feladhatja a beidegződött, intellektuális megértésre törekvő nézői attitűdjét, rá van kényszerítve, hogy hátrahagyja az identitását meghatározó fogódzóit, melyeket a külvilágból hozott. Ez az a kiszolgáltatottság, amely által tétje lesz az előadásnak. De ezt a kockázatot nemcsak a befogadónak kell vállalnia, hanem az előadóknak is. A butoh és a kontakttánc elemeire épülő koreográfiában a tánc nem elmond valamit, hanem megtörténik a résztvevőkkel. A test nem ábrázolási eszköz, hanem lehetőség valamilyen létállapot vagy belső határ letapogatásához.

Ez a kísérlet még fokozottabbá válik egy olyan téma esetében, mint a XIII. században keletkezett Shobogenzo, mely egyfajta meditáció, vallásos tapasztalás leírása. A zazen gyakorlata elvezet a felébredéshez, a villámcsapásszerű megvilágosodáshoz. A zazen titka a hishiryo: a gondolkodás nélküli gondolkodás.

thealter2

A fentiek ismeretében talán befogadhatóbbá válik Nagy József előadása, mivel más megközelítésből nézve görcsösnek és erőltetettnek tűnik a befogadói tűréshatárt feszegető kompozícióegész.

A színpadon látható történésekben az Út keresése, a belső felé való hatolás a kommunikációs lefojtottság felől ragadható meg leginkább. A néző folyamatosan várja, hogy interakció történjen, akár közte és az előadó között, akár a színpadon lévő szereplők között. Ezek az interakciók azonban nem törnek kifelé, rejtve maradnak, hogy aztán mindenki próbálja a látott élményeket valamilyen szinten dekódolni. Meditáció vagy küzdelem? Ez a kérdés vetődik fel az előadás láttán. A kettő nagyon eltérő, vagy mégis ugyanabba az irányba visz? Sajnos a zavarodottság a darab végéig megmarad.

A színpadon látható tér zárt. Két oldalt a zenészek, Joelle Leandre (nagybőgő, ének) és Szelevényi Ákos (fúvós- és ütőhangszerek), mögöttük fehér vetítővászon. A színpadra három bejárat vezet. Egy hagyományos színházi függöny és két fehér csíkokra vágott vászon, amelyeken keresztül ki lehet nyúlni vagy áthatolni egész testtel.

A két zenész az előadás egésze alatt összhangban van, míg a táncosokat hol kísérik, hol mintegy vezetik zaklatott, gyakran fülsértő, onániás zenei párbeszédükkel az improvizációk során. Merthogy egyszerre tűnik a tánc- és mozdulatsor improvizációnak és megkomponált egésznek. Sokszor esetlegesnek hat, ami a színpadon történik, és ez a nézőből szembenállást és elutasítást vált ki. Ugyanakkor feszült pillanatokkal és várakozásokkal teli az előadás, melyben minden didaktikusabb motívum kétségbeesett interpretációs kísérletet indít el a nézőkben, hogy végre megnyugtató kiinduló és értelmezési pontot kapjanak az egész láthatatlan interakció megfejtéséhez. A harmónia keresése és megtalálása mégis úgy tűnik, illúzió marad.

A darab két japán figura kettősével kezdődik, a nő kimonóban, a férfi egy keleti Istenség jelmezében látható. Arcuk maszkkal fedett, így csak mozgásuk az, amire koncentrálni lehet. A nő felajánlásokat tesz az Istennek különböző tárgyak képében, melyekre a Felsőbb Hatalom nem reagál. A felajánlandó tárgyak között van az átszúrt levél is, mely az előadás során többször is feltűnik visszatérő motívumként. Az Istenség végül egy fekete összegyűrt papírgalacsint fogad el, mellyel megdöbbentő módon játszani kezd, ahogy kezébe veszi. A mozdíthatatlannak és félelmetesnek tűnő Lény úgy játszik e tárggyal, mint ahogyan a macska a pamutgombolyaggal. Groteszk kép, amely által felsejlik a kétségbeesett kérdés, hogy vajon mi is ilyen kiszolgáltatottak vagyunk a Lét és az Istenek szorításában? Majd a vetítővásznon ugyanilyen fekete golyók pezsgése, feloldódása látható. Valami készül. Majd elindul a tánc.

A két szereplő, Nagy József és Cecile Loyer, egyszerű fekete öltönyben jelenik meg, és kezdik el egymásra ható vagy külön síkon haladó kettősüket. A mozdulatok itt nem formák, inkább befelé táncolnak – ha lehet ilyet egyáltalán mondani. Önmaguk lehetőségeit járják körül a zenei inspirációra, mely nyersen, érdesen tör fel a zenészekből, mintha a zene által tanulnának meg valamiféle ismeretlen nyelvet, artikulálatlan ősi hangot. A közönség várná az üzenetet, de azt a különböző variációkban előhúzott borítékba zárt üres lapok nem tartalmazzák. Illúzió minden. Ha akarom, üres a papír, ha akarom, üzenetet hordoz, amely csak általunk nem dekódolható. Mint a mozdulatlanság, a kimerevített képek, melyeket a táncosok bizonyos pozíciókba dermedve alkotnak meg. Ha akarom szünet, ha akarom időbe és testbe zárt mozgás. A táncosok befelé, önmagukra figyelnek folyamatosan, a kapcsolódási pontok közöttük csupán a testnek és fizikai törvényeinek köszönhetőek, és nem a másikról hordoz üzenetet, inkább visszahatóan ad információt, mint a gravitáció, mely a közeg törvényszerűségei által meghatározza létünk, mozgásunk kereteit. Az útkeresés egyéni feladat, mások ebben csak vonatkoztatási pontok lehetnek.

thealter4

Az előadás másik erőssége az irónia, és a néhol fel-felbukkanó derű. Nagy József a színpad hátsó részén látható függönynek megfelelő kicsinyített makett mögé rejtőzve kúszik a színpad közepéig, mely mögül egy kis megformázott unikornis bújik elő. Majd a rendező a makett fölé emelkedik, és mint a darab elején látható Istenség, kezében a képlékeny unikornist összegyúrja egy golyóvá, majd embert formáz belőle. Az emberi alak kezébe tükröt ad, melyre felülről apró kődarabokat perget. Tehát a kiszolgáltatottságból hatalom válhat és fordítva. Az ártatlanság mindig viszonylagos, isteni mivoltunk pedig illúzió. Az önmagunkká formálódás egyetlen útja, ha belehullunk saját tükörképünkbe, eggyé válunk minden létező alakmásunkkal, feloldódunk az akarat nélküli szemlélődésben.

Artikulálatlan énekhangot présel ki magából Joelle Leandre, miközben a feszültség és a várakozás egyre nő. A közönség kétségbeesetten kapaszkodna minden kissé didaktikusnak tűnő motívumba, de a várt kielégülést nem kaphatják meg. Nagy József banális fricskákkal vág el a nézőkben minden lehetséges intellektualizálást, aminek következtében a közönség zavarodottan nem meri bevallani, hogy nem érti, mi történik valójában a színpadon. Olyan ez, mint a darab „vezérmotívuma”, a boríték, amiből a mozgás során bizonyos időközönként a táncosok a közönségnek háttal állva akár fényes papírt, akár egyszerűt húznak elő: mindig üresek, azt gondolsz róluk, ami akarsz.

A kis „bábjelenet” megelevenedik nagyban is. Cecile Loyer egy nagy fényes lemezlappal fedve magát jelenik meg a színpadon, felülről találomra vett tárgyak (könnyű toboz, szalma, papír) hullnak rá a szilárd felületre, melyekkel szemben védekezni értelmetlen, mivel ésszerűen senkit sem sebezhetnének meg. A képzavar teljes. Kódolhatatlannak tűnő üzenetek. Nagy József kikényszeríti az addig erőlködő nézőből, hogy most már végre fejezze be a gondolkodást, és fogadja el kiszolgáltatottságát a megmagyarázhatatlan jelenségek között.

thealter5

Ezek után mindenki feloldódva vesz tudomásul bármit, ami a színpadon történik. Esetlennek és nevetségesnek tűnnek fel küzdelmeikben a táncosok, fejükre fehér papírcsuklyát húznak, képtelenség asszociálni bármire is. A papírból formázott angyal képe is groteszk játéknak hat, amint Cecile Loyer kétségbeesetten hasonló szárnypróbálgatásba akar kezdeni. Ugyanakkor más irányt is vehet az értelmezés. A narancssárga kis angyal buddhista szerzetesnek is nézhető, ami a nyugati kultúrán nevelkedett, szerencsétlen nézőben teljes zavarodottságot idéz elő, hisz a két kultúra alapjaiban tér el egymástól. Nálunk az angyal az üdvözülés jelképe, ami Istentől való, míg a buddhista szerzetes alakja összekapcsolódik a belső megvilágosodás elérésével. A zazen a tudat mélyére hatolás, amihez nem kell bűnbánatot gyakorolni, füstölőt égetni, buddhista szentiratokat énekelni, elég, ha valaki figyelmesen ül a megtapasztaláshoz. A mi kultúránkban viszont a szenvedés különböző stációi nélkül ez elképzelhetetlen. Ahogy megszületünk, elveszítjük ártatlanságunkat, amit csak bűnbánattal és megtisztulással érhetünk el, így belső harmóniánk csak Istentől nyerhető vissza.

A bizonytalanság végső fokára hág, amikor a táncnak eddig vonatkoztatási és egyensúlypontokat adó székek lábából víz (vagy bor?) fakad, amit a két szereplő látványos mozdulat kíséretében magába tölt. A tudatunkat – ha eddig nem – hát most végképp eldobni kényszerülünk! Kereshetnénk az értelmét, de túl erőltetett lenne. Támaszt esetleg a tánc adhat, amint a fehér vászonajtók hasított csíkjaiba a táncosok mintegy hálószerűen beleakadnak, majd keresik a székekre támaszkodva saját testük lehetséges pozícióit, állóképekbe kimerevedve. E folyamat az idősíkok teljes feloldásába torlódik. Időbe zárt létünk, vergődésünk, viszonylagosságunk felfedezése és elfogadása maga az időtlen harmónia, az éberség legfelsőbb foka. A különböző tárgyak felvillanása (fényes papír, tükör, fémlemez) így vezet a darabon keresztül a megvilágosodásig. Ezt jelzi az előadás végén Nagy József és Cecile Loyer számunkra ironikusnak tűnő merev mosolya/nevetése, amely a zenben a megértés tükre. Bár ezt az avatatlan néző inkább illúziónak, valamint a blöffnek tűnő előadás utáni fityiszmutatásnak érzi. És miért is kellene előzetes tanulmányokkal érkezni a buddhista filozófiáról egy színházi előadásra, ha azt elmondhatja egy mindenki számára univerzális nyelv, a mozgás?

thealter6

A Shobogenzo című előadás témája tehát összhangban van a nyelvezetével, valamint jól illeszkedik a Thealter 2009-es Illúzió címmel ellátott tematikájába, hiszen amit a közönség láthatott, valódi megkérdőjelezése annak, hogy el lehet-e jutni személyiségünk és konvencionális mozgásformáink határához, hogy egy tiszta létállapotot találjunk önmagunk eredetéhez és harmóniájához visszatérve; akár olyan közösségi műfaj esetében is mint a színház. A kérdés és a szorongás megmaradt. Nagy József eme előadása inkább csonka kísérletet és hiányérzetet hagy maga után. De ha célja az összezavarás és a közönség mindent elfogadó nézői attitűdjének feszegetése és felpiszkálása a folyamatos megkérdőjelezés, oppozíció és éberség eléréséhez, akkor az előadás utáni értelmezési hézagok nem a véletlen művei, inkább egy jól irányzott támadás az intellektuális „langyos víz” és fásultság ellen. Berögzült befogadói sémáinkkal és közvetett tudásainkra épülő önmeghatározásukkal játszik így Nagy József szellemesen, ahogy darabjában a Felsőbb Hatalom a képlékeny anyaggal, az emberrel.

Hozzászólások

hozzászólás